Phantasmagoria
 

[4]

            Az első emeleten minden fény kialudt, ezzel nyomasztó légkört kölcsönözve a helynek. Visszafele végig a szobámba vezető falakat követtem.

– Jól van, jól van...

            Miért mondta Tanár úr ugyanazt, amit a lány az álmomban? És egyáltalán mi volt a segítségét kiáltó hang? Rengeteg megválaszolatlan kérdés lebegett az elmémben.

–...Álmos vagyok.

            Hiába aludtam át az egész napot, leírhatatlanul elálmosodtam. A szekrényemhez vánszorogtam, hogy pizsamába öltözzek, de mikor már a kilincsen volt a kezem...

– Miaú.

–...?

            Valami fekete tekergett a lábamnál, de a sötétségben nem láttam tisztán.

– Miaúúú, - szólalt meg macskaszerű hangon, valami miatt mégsem hasonlított macskára. Mégis miért? Arcát a lábamba dörgölte és mancsát a szekrényre helyezte.

– Be akarsz menni? – kérdeztem, annak ellenére, hogy tudtam, nem fog válaszolni.

–...Nem nyitod ki, Alice?

            Felugrottam és próbáltam megkeresni a hang tulajdonosát. Újra és újra ellenőriztem, de a szobában nem volt más csak én és a macska. Akkor a macska volt...?

– Ugyan már ne legyél már ennyire megszeppenve. Hiszen olvastál már beszélő férgekről és egerekről, nem?

            Egyetlen aranyló szeme szinte világított a sötétben. Egyenetlen fehér fogai elég magasan voltak ahhoz, hogy majdnem elérjenek addig, ahol a füle lett volna.

–...Hiszen a történetek különböznek a valóságtól.

– Ohó! De mi van akkor, ha álmodsz?

            Egy álomban? Persze látnék fantasztikus dolgokat és különös élményekkel gazdagodnék. De hogy magyarázza ez meg a történteket? Talán álmodtam és ezért láttam beszélő macskát?

– Ne aggódj. Mindig felébredsz az álmokból. Bár az már rajtad áll, hogy valami felébreszt vagy te magad szaggatod szét az álmot. Elvégre minden attól függ, mi történik az álomban! Mi a következő lépésed, Alice?

            A macska vajon rám gondolt, mikor azt mondta Alice? Hiszen az igazi "Alice" egy fehér nyulat kergetve belezuhant a nyúlüregbe. Viszont az én csodaországi meghívóm egy olyan macskától jön, aminek fél szeme lebeg a sötétségben, előttem pedig csak egy szekrény állt és nem nyúlüreg. ...Akárhányszor átfutattam az agyamon, nem láttam értelmét.

            A macska siettetésül kaparni kezdte az ajtót. Azt, amelyik az álmok Világába vezet.

            Rövid tétovázás után, mindkét kezemmel megragadtam a kilincset és kitártam az ajtót.

♦ ♦ ♦

– A könyv nyitva áll! Üdvözöllek, Alice! Kezdődjön egy mókás álom!

...A fülemben számos fémes hang találkozott egymással. A testem súlytalan volt, mintha hirtelen megszűnt volna gravitáció. A szemhéjam elnehezedett, nem tudtam kinyitni.

...Hol vagyok? Próbáltam mozgatni a végtagjaimat, de hiába.

– ...

            Azt hittem, hangokat hallok, de azonnal elnyomta a kellemetlen zúgás.

            Hirtelen valami meleg ért a mellkasomhoz, és ez a melegség magával rántott...

♦ ♦ ♦

–...Mi?

            Mikor felébredtem az ágyban feküdtem. ...Elaludtam volna? Kimásztam a takaró alól és a padlóra léptem. Még mindig rajtam volt a cipőm.

            Felálltam és körbenéztem. Nem a saját szobában voltam. ...De akkor mégis hol? Elmémre még mindig sűrű köd telepedett és nem tudtam túl sokáig gondolkozni.

            A sárgásszürke padló helyenként hiányzott és bármi is volt alatta, sötétségbe burkolózott. Se falak, se semmi csak egy út.

            Sétálni kezdtem rajta, vigyázva a lyukakra. Bárhová néztem, ugyanazt az ürességet láttam, ezért elkezdtem azon aggódni, hogy sehová sem jutok.

            Rövid séta után meglátta egy emberi alakot. ...Nem is, miután alaposabban szemügyre vettem feltűnt, hogy az alsó teste bizonyosan nem lehetett emberé. Felső testén egy hosszú csuklyás kabátot viselt, az alatt pedig egy hosszú farok tekergett. Idegesen közelítettem felé, mire az alak szemei rám szegeződtek.

– Jesszum! Mi a farkinca?! Ki ez, ha nem az a különös kis emberke!

            Egy visszataszító mosollyal méregetett. Teste, ami olyan volt, mintha egy emberi testre egy macska testrészeit ragasztották volna, bizonytalanul ingott előttem. A fejformáját eltakarta a csuklya.

– Mizu? Mondd, mit szeretnél és megválaszolom, Alice!

            Mikor kimondta ezt a nevet, kutatni kezdtem az emlékeimben. Ha jobban belegondolok, hasonlított kicsit a macskára, aki próbált rávenni az ajtó kinyitására. Ráadásul az egyetlen szem, ami kikandikált a csuklyája alól nagyon hasonlított az egyszemű macskáéra. Akkor ezek szerint tényleg egy álomba kerültem?

– Pontosan! – a macskaszerű lény gúnyolódva válaszolt a gondolatomra. – Ha azt mondod, álmodsz, Alice, akkor ez egy álom. Mert itt minden attól függ, Alice mit tesz és mit akar!

– De én nem Alice vagyok. Van nevem, márpedig Allen, – vágtam vissza, utat engedve az idegességemnek. Hiába éreztem eleinte félelmet, hamarosan az is egy teljesen új érzelemmé változott.

– Nem a neved? Ó, nem, nem, Alice az Alice. Azért mert én azt mondtam!

            Megingott velem a világ.

– Hogy ez ellentmond az eddigi állításommal? Kapizsgálod kölyök. Itt hemzsegnek a magamfajta különcök és én csak egy vagyok közülük. Nyehehehe!

            Öntelten válaszolgatott azokra a kérdésekre, amiket fel se tettem. Ezen a ponton döntöttem el, hogy álmom ezen lakójával nem fogok jól kijönni.

– Ó ne mondj ilyeneket. Hiszen egy jó ételt sem hagysz ott a felénél, nem? Ugyanez igaz az álmokra. Ez a Világ még friss. Ki kell élvezni az ízét.

            Arany szeme összeszűkült és ajkain gúnyos vigyor jelent meg. ...Undorító.

– Hopsz! Jóval elfoglaltabb vagyok a látszatnál. Na jó, hali!

            A macskalény úgy döntött ideje távozni és eltűnt amint hátat fordított nekem. Mégis mi volt ez? Folytattam utamat, hogy lerázzam magamról a növekvő nyugtalanságot.

            Kis idő múltán elérkeztem egy térre hasonlító helyhez. Fémkerítés vette körbe és a földön repedezett járólapok voltak. Körülöttem itt-ott sírkőre emlékeztető tárgyakat láttam.

            Középen egy másik alak állt. Haja különös mód mintha faágakban végződött volna. Feje tetejéről két nyúlfül nyúlt a magasba, viszont az egyiknek csak a fele volt meg, mintha leharapta volna valami szörnyeteg.

            A nyúlszerű lény intett nekem, mikor érzékelte a jelenlétemet. Szemfehérje fekete volt, pupillái pedig, mint két vörös hold. Megrémítettek, így alaposan elgondolkoztam, hogy közelebb menjek-e hozzá.

–...Sietnél, kérlek? – mondta idegesen. Szóval ő is tud beszélni. Viszont egyre türelmetlenebbnek tűnt, ezért gyorsan odasiettem hozzá.

– Hjaj... Te vagy a hatodik látogató és ezzel az ötödik magyarázatom. Istenem. Pedig mondtam, hogy inkább csapatosan jöjjenek...

            Látszatra magában panaszkodott. Bőre hihetetlenül fehér volt és egy cseppet sem tűnt élőnek. Bár a fülekhez járt egy nyúlszerű bolyhos farok is, úgy éreztem helyben megölne, ha megpróbálnám megfogni.

– Á... Bocsánat. Kicsit rossz volt az időzítésed – A gyilkos méreg hamar eltűnt az arcáról, összeszedte magát és megköszörülte a torkát.

– Jó estét Alice és üdvözöllek. Ügyes voltál. Én vagyok a Fehér Nyúl, e Világ kalauza. Elég nagy hely szóval szólj bátran, ha szükséged van valamire – úgy tűnt a Fehér Nyúlnak volt alkalma begyakorolni ezt a mondókát.

–...Bár megjegyezném, egy tapodtat sem moccanok innen. Csak a baj van belőle. Szóval ahhoz, hogy belépj a Világokba... Hm? Valami nem stimmel. Miért...?

            Valami gond volt? A Fehér Nyúl aggódni kezdett. De pár pillanat után ezt is túl macerásnak ítélte és vett egy mély lélegzetet.

–...Na, jó. Tudod, hiába aggasztó, de elvesztettem a Világok kulcsait. Ötből négyet ellopott egy bizonyos valaki. ...És a nyakamat rá, hogy tudom is ki volt az.

            Homlokán ráncok jelentek meg, mintha hirtelen úrrá lett volna rajta egy erős fejfájás. Az eddigi kedves arckifejezése hirtelen vérszomjassá változott.

– Ahogy már mondtam, egy centit sem mozdulok innen. Szóval, Alice, szeretném, ha te hoznád vissza őket. ...Hogy hangzik?

            Az alapján, ahogy bámult rám, tudtam hogy nem fogad el nemet válaszként. Teljesen más bestia volt, mint az általam ismert mesebeli Fehér Nyúl.

– Ha tetszik, ha nem úgyis ráveszlek. Szerencsére pont nálam van az egyik Világ kulcsa így oda már bemehetsz. Tudva kivel van dolgunk, lefogadom, hogy a többit szétszórta a Világokban. Valószínűleg majd menet közben beléjük botlasz.

            A Fehér Nyúl rendületlenül magyarázott tovább. Mi van ezekkel? Úgy viselkedtek mintha körülöttük forogna a világ.

–...Nyugodtan kérdezd meg, amire kíváncsi vagy – tette hozzá, miután észrevette az elveszettségemet. – De csak hármat válaszolok meg.

...Tényleg megválaszolná őket? Még sok minden nem állt össze, de egyelőre be kellett érnem az egyszerű kérdésekkel.

– Mit értesz "Világ" alatt?

–...Ami az illeti a Világ az a hely, ami megtestesíti egy Alice szívének rejtett szegletét. Mivel a felszíni szívük úgyis hamarosan eltűnik. Lehetnek nyitva vagy zárva, de legtöbbször zárva lesznek. Elvégre az emberek nem szeretik, ha mások a szívükbe gázolnak. De mivel én vigyázok a kulcsokra így csak egy szavadba kerül és ki-be járkálhatsz.

            Fehér Nyúl rövid szünetet tartott és kellemetlenül mosolygott.

– Persze, csak ha visszaszerzed őket, Alice.

            A szívem sarkában összegyűlő tompaság ismét felkavarodott. próbáltam figyelmen kívül hagyni annak érdekében, hogy feltegyek még egy kérdést.

– Mi volt az a macskaszerű lény, akivel idefele találkoztam? Ő is kalauz?

–...Mármint, a Vigyor Kandúr. Ahogy mondtad, ő is egy kalauz. Ha már találkoztatok, akkor felesleges több szót pazarolni rá. Rosszul vagyok a látványától is. Undorodom tőle.

            Alig láthatóan bólintottam, hogy kimutassam egyetértésemet. Egy szót se szóltam, mert éreztem, hogy Fehér Nyúl dühe lassan elkezdi átformálni a valóságot. Bár, szerintem ez egyik eddigi válaszán sem változtatott volna.

– Ezt a fület is neki köszönhetem, és ezt a felemás színű bőrt. Az ízlésünk egy cseppet sem egyezik és őszintén, minden porcikámmal gyűlölöm... Ha legközelebb látom, jól megmondom neki a magamét.

            Átkokat és ártó kívánságokat morgott maga elé. Óvatosan tettem pár lépést hátrafelé. Aggódtam, hogy talán egy kis rásegítés is elég lesz ahhoz, hogy nekem is „megmondja a magáét”.

            Miután távolról figyeltem egy ideig, a Fehér Nyúl hangosan felásított. Vagy engedett a dühe, vagy pedig unatkozott. Azt hittem, talán helyben elalszik, de intett, hogy menjek vissza.

– Megválaszolok még egy utolsó kérdést. Mit szólsz hozzá?

...Éreztem, hogy még nem nyugodott le teljesen.

– Öm... Ön mit szeret, Fehér Nyúl úr?

            Próbáltam biztonságos kitérőt keresni, amivel nem háborgatom fel a légkört, de amint kimondtam a kérdést, éreztem hogy valamit nagyon elrontottam. Elvégre nincs is unalmasabb, mint mikor magadról kell mesélned.

            Éreztem, ahogy elsápadok, de Fehér Nyúl egy cseppet sem tűnt elégedetlennek.

– Hogy én? Azon kívül, hogy kalauz vagyok... ... Azt hiszem, kedvelem a gyerekeket.

♦ ♦ ♦

            Kinyitottam az ajtót, amire Fehér Nyúl bökött. A másik oldalán sötét volt és az orromig se láttam.

–... Előbb-utóbb lesz fény is. Csak tudod kivel vigyázz.

            A Fehér Nyúl még mindig nem mozdult el a helyéről, csak intett, hogy menjek már. Kicsit idegesített, de mivel tudtam, hogy semmi hasznom nincs abból, ha ott maradok, átléptem az ajtón.

            A sötétségben találtam egy lépcsősort. Óvatosan, fokonként haladtam felfele, miközben a korlátba kapaszkodtam. Amint felértem, elfehéredett körülöttem a világ és reflexszerűen behunytam a szemem.

– Hali! Minden okés odaát? Én iiiistenien vagyok.

            Hátulról jött a hang és éreztem, ahogy kiráz a hideg. meg sem kellett fordulnom, tudtam kivel van dolgom.

            A látásom még mindig homályos volt, de figyelmen kívül hagytam és próbáltam előre menni. Vigyor Kandúr azonnal előttem termett és rám vigyorgott.

– Csak nem sétálni mész? Vagy tán keresel valamit? - piruettezett, karmai között egy kulcsot szorongatott.

– Kulcsok? Ohó, ilyenről én mit sem tudok. Az ég világon semmit. Persze én loptam el őket, de csak mert valaki erre kért. Ez az igazság!

            Milyen beszédes macska. De valami felkeltette az érdeklődésemet: tényleg megkérték, hogy lopja el a kulcsokat? Ha igen, vajon ki lehetett? Talán a Bolond Kalapos vagy az Áprilisi Nyúl is felbukkan. Ha így lesz, remélem sokkal rendezettebbek lesznek, mint ez a két szélhámos.

– Na azt már nem. Nem mondhatom meg ki volt. Talán hazug vagyok, de egy barátot sose árulnék el, barátom. Mellesleg csak kalauz vagyok... Így csak tippeket adok.

            Ismét megpördült, a kulcs hirtelen eltűnt a mancsai közül.

– Itt a tipp! Minden világban egyetlen egy van, – magyarázta a Macska felemelt karommal. – Tudod, épp annyira vagyok bajkeverő, mint tudodki.

–... Máshogy is ki lehet nyitni az ajtókat?

– Nem nem, még szép, hogy nem. Talán, ha elárulod anyád leánykori nevét vagy a háziállatodét... Hopsz! Hiszen nem emlékszel!

            Szóval nincs, gondoltam egyszerre mikor rájöttem, hogy a tudodki Fehér Nyulat jelöli. A Fehér Nyúl ugyanilyen undorral emlegette a Macskát.

– Csing ling ling! Okos kis vakarcs vagy. Ugh, de a neve említésére is égnek áll a bundám. A csuklya alatt ő is épp ugyanolyan csúnyán elintézett engem.

             Mancsát a csuklyába csúsztatta és gyomorforgató cuppogó hang jött belőle. Akaratlanul is elfordultam. A hangok alapján el sem tudtam képzelni, hogy az alatta lévő látvány milyen lehet.

–...Megnézed? Bár kicsit groteszk lehet egy magadfajta fiúcskának.

            Csendben megráztam a fejem. Nem igazán akartam tovább beszélgetni a Macskával.

– Hát jó, lejárt az idő! Hé, sok sikert! Ó és még valami... Ne less túl mélyen az emberek szívébe. Csak óvatosan!

            Egy gúnyos mosoly kíséretében megfordult és eltűnt.

            Hirtelen úgy éreztem elhagy minden motivációm, de féltem attól, hogy megvárakoztatom a Fehér Nyulat.

            Nehéz léptekkel haladtam előre. Előttem öt fehér ajtó volt, egymástól ugyanakkora távolságra. Ezek voltak a Világokba vezető ajtók, amikről a Nyúl mesélt.

            Közelebb mentem az egyikhez és a kilincsre tettem a kezem. ...Vajon mi lehet az ajtó másik oldalán? Hirtelen tétovázni kezdtem.

            Egy szomorú érzés öntötte el az egész testemet és a lábam köré csavarodott. Ismeretlen félelem rázott meg. Kezem remegett a kilincsen.

            A fejemet ráztam, hogy összeszedjem magam. Jól van - ez csak egy álom. legyne jó vagy rossz, vége lesz mikor felébredek. Ez az egész csak egy álom.

            Csak egy álom, semmi baj nem történhet...

Mély lélegzetet vettem, hogy lenyugtassam magam és lassan elfordítottam a Világba vezető ajtó kilincsét.

<< Vissza || Adatlap || Tovább >>