Phantasmagoria
 

Hallgattam a víz csobogását, mivel jelen helyzetemben ki nem állhattam a rám nehezedő nyugtalanító csendet.

            ...Hogy néztek ki a szüleim? Hány évesek voltak? Gyakran voltak dühösek rám? Milyen házban éltünk? ...Mégis mit csináltam?

            Még a legkisebb emlékfoszlány is hasznos lett volna. Én pedig kétségbeesetten kutattam, hátha eszembe jut valami. Végül semmit sem találtam. Az egész egyedül arra volt jó, hogy ürességet és hiányt érezzek, mintha egy elérhetetlen felhőt kergetnék.

            Mély lélegzetet vettem és ránéztem az előttem lévő emberre. Elég alacsony volt, kicsit göndör hajjal. Kék szemek. Kinyújtottam felé a jobb kezemet, ő cserébe a balt. Szóval az ember a tükörben én lennék.

            Megnyugvással töltött el a tudat, hogy életben vagyok, viszont ezzel egyidejűleg félelem tört rám, amiért nem ismertem fel magam a tükörben.

– Allen Llewellyn...

Motyogtam a saját nevemet. Ez volt az egyetlen tiszta emlékem az ébredésem után.

            Egy kórházi ágyon tértem magamhoz. Bárhogy is próbáltam, sehogy sem tudtam visszaemlékezni mi történt azelőtt. Próbáltam kifaggatni a rendőrt és a barnahajú orvost arról milyen volt a családom, anyukám, apukám, de az egyetlen válasz, amit kaptam a nevem volt.

            Elzártam a csapot és a csobogás egy nyikkanással eltűnt. Kimentem a fürdőszobából és úgy döntöttem visszatérek oda, ahol eddig tartózkodtam.

♦ ♦ ♦

            Visszamentem a padhoz. A barnahajú orvos azt mondta ott várjak, mert valakit be akar mutatni nekem, viszont azóta hírét sem hallottam.

            A fürdőszobába tett rövid látogatásom után is csak a saját lépteim és a lélegzetem kísértek, ahogy végigsétáltam a folyosón. Még egy kicsit várnom kell, gondoltam magamban.

            Teljes súlyommal lehuppantam a padra, ami meglepően kényelmes volt. Miután többször végigsimítottam a könyvemen ismét felvettem a pad végéről.

            A borítója piros volt, míg a gerince kék. Mivel valaki ráírta a nevemet a belső borítóra és helyenként eléggé megtépázódott kikövetkeztettem, hogy régen valószínűleg többször is elolvastam.

            Mélyen legbelül persze tudtam, hogy szerettem olvasni. Továbbá, legalább olvasás közben nem kellett magamról gondolkoznom, ezért akárhányszor egyedül maradtam csak kinyitottam egy könyvet és olvasni kezdtem.

            Átlapoztam az aranyos képekkel és rövid versekkel teli oldalakat. Talán így valami eszembe jut majd, gondoltam, ahogy végigolvastam őket.

♦ ♦ ♦

            Kíváncsi vagyok vajon mennyi idő telhetett el. Ijedten néztem fel, mikor hirtelen megjelent előttem egy árnyék. Viszont mivel az olvasástól teljesen elgémberedett a nyakam, jóval lassabban mozogtam.

            Sötét szemével rám nézett. Hosszú, kócos haját copfba fogta. A nyakában lógó barna zsinór végén egy csillogó aranymedalion lógott. Észre sem vettem, és leplezni sem tudtam hirtelen felbukkanása miatt érzett meglepődöttségemet.

– Szia.

            Ezzel a kedves köszöntéssel az előttem lévő személy bebizonyította, hogy még él - egy felnőtt ember. Majd észrevettem, hogy mögötte a barnahajú orvos aggódva tekint felém.

            Szédülni kezdtem, egyre bizonytalanabbá váltam. Mikor észrevette a férfi arcán és aggódás jelei mutatkoztak.

–...Jól érzed magad? Olyan sápadt vagy.

– Persze... – válaszoltam, de olyan halkan, hogy magam sem voltam biztos abban, hogy hallotta.

– Értem... Rendben.

            Mosolygott megkönnyebbülten. Én is megkönnyebbültem, hogy hallotta, amit mondok. Továbbá feltűnt, hogy a férfinak nagyon kisfiús a mosolya.

– Elmondta, hogy amnéziád van. Biztos nehéz lehet. Ráadásul nem kellemes egyedül itt élni, ugye? Az intézetemben sok hozzád hasonló gyerek lakik. Szeretnél velünk élni? Persze csak amíg szükséges.

            Meglepett a hirtelen meghívás. Alig ismer, mégis azt kéri, költözzek hozzá. Fogalmam sem volt, hogyan válaszolhatnék, hiszen azt sem tudtam illik-e egyáltalán egy egyszerű igennel felelni.

            Szerencsére a barnahajú orvos hamar kapcsolt és segített a férfinak – Szerintem unatkozni fogsz, ha itt maradsz. Azért kértem meg, hogy jöjjön el hozzád, mert talán szívesebben beszélgetsz veled egykorú gyerekekkel, mint velem. És ne ítélj a látszat alapján, bízhatsz benne.

            Az előttem álló férfi úgy nézett az orvosra mintha azt mondaná "ez azért egy kicsit sok volt," de mikor megérezte, hogy őt figyelem összevont szemöldökkel, keserűen elmosolyodott.

            Valóban, itt az ücsörgésen és az olvasáson kívül nem igazán tudtam mást csinálni. Párszor beszélgettem az itteni ismeretlen felnőttekkel, de sokkal egyszerűbbnek tűnt, ha ismeretlen gyerekekkel kellene beszélnem.

            Bár maradt némi kételyem, de végül úgy döntöttem elmegyek a férfi intézetébe. Azt hiszem, halványan elmosolyodott mikor elmondtam neki.

♦ ♦ ♦

            Elhagytuk a város központját és keresztülhajtottunk az erdőn. Az autó néha ugrott egyet, mikor áthajtott a kiálló gyökerek felett. Útjában ropogtak a fákról lehullott gallyak, ahogy komótosan haladt előre.

– Megérkeztünk. Sajnálom, hogy ilyen hosszú volt az út. Elég ritkán ülök a volán mögé... – kért bocsánatot a tarkóját vakarva. Valamiért apró izzadtság cseppek jelentek meg a homlokán.

            Válaszként csak a fejemet ráztam, jelezve hogy felesleges aggódnia. Kikapcsoltam a biztonsági övet és kipattantam az autóból. Hiába jártunk a nyár végén, az időjárás mégsem akarta elengedni a hőséget. Azért, hogy elmeneküljünk az erős napsugaraktól beléptünk a barnafalú, fekete tetejű épületbe.

            Belülről sokkal tisztább volt, mint amire a dohos kinézetéből ítélni lehetett. A magas falakat hófehérre festették, míg a padlót világos parketta fedte. Még a folyosók is tágasnak tűntek.

            Mielőtt körülnézhettem volna intett, hogy kövessem, ezért arra mentem amerre ő vezetett.

– Ez itt az én szobám. Általában mindig itt vagyok, kivétel különleges alkalmakkor – kinyitotta az előttünk lévő ajtót és a szobába vezetett.

            Amint beléptem rengeteg könyv és papír fogadott. A sarokban található asztalon rendezetlen halmokban álltak.

            A férfi megragadta az asztal melletti széket és elém húzta.

– Tessék.

Ahogy leültem a szék fülsüketítő nyikorgást hallatott.

– Ne aggódj. Öreg, de a lábai szinte bármi kibírnak – mondta bánatos arckifejezéssel. ...Biztos feltűnt neki a tétovázásom.

– Ó, még nem is kérdeztem a nevedet... – jegyezte meg a férfi és leült egy hasonlóan viharvert székre.

– Öm, Allen. ...Allen Llewellyn, – válaszoltam lassan, mintha magam se lennék biztos benne.

– Értem. Allen. Van pár apró ígéret, amit be kell tartanod, ha itt akarsz élni. Ó, de ne aggódj, semmi bonyolult vagy szigorú. ...Megértetted?

Bólintottam.

– Köszönöm. Az első, meg van szabva az étkezés, tanulás és az alvás időpontja. Természetesen a megmaradó idővel szabadon rendelkeztek. A kert végéig mehetsz, a második emeleten pedig van egy könyvtár.

– Egy könyvtár...

            Szóval olvashattam, amikor csak akartam? Kíváncsi voltam hány könyvük lehetett.

– A könyveket lehozhatod a saját szobádba. Csak aludj, mikor aludni kell – elmosolyodott. ...Szóval máris figyelmeztetést kaptam.

– És ugyan a könyveket szabadon leviheted a szobádba, nem vehetsz el semmit a raktárból vagy a többiek szobájából. Ó, és persze ne törj el semmit. Ha mégis, mindenféleképpen szólj nekem.

            Egyetértően bólogattam, ahogy folytatta.

– Ne feszegesd a zárt ajtókat. Ne üss meg senkit. És ha problémád van, vagy szeretnél valamit csak szólj nekem... Ennyi lenne. Megfelel?

– Persze – válaszoltam csendesen.

– Jó. Azért a biztonság kedvéért mindent leírtam erre a lapra. Tedd ki a szobád falára.

            Átnyújtott egy lapot, amin az eddigi szabályok hatalmas gyöngybetűkkel szerepeltek. Az utolsó "ígéret" alatt egy különös bolyhos lény volt, amiből hosszú fülek álltak ki.

– Ahahah... az egy nyúl akar lenni, de sose ment túl jól a rajzolás.

            Miután mindent elmondott, rápillantottam a rejtélyes lényre. Most hogy tudtam mi akar lenni, hogy is mondjam... Kezdtem észrevenni a hasonlóságokat közte és egy nyúl között. Ha elég sokáig nézem, talán sikerül is elhitetnem magammal, hogy tényleg nyúl.

 ...Az elmúlt pár nap eseménye sokkal jobban kifáraszthatott, mint hittem.

– Röviden, ilyen az élet nálunk. Ha valamiben bizonytalan vagy, csak kérdezz engem. Továbbá... Tessék.

            Véget vetett a nyúlszerű képződménnyel folytatott viadalomnak és a férfi átnyújtott egy apró, égszínkék jegyzetfüzetet.

– Ez a saját naplód. Minden itteni gyereknek adtam egyet. Használd, amire csak szeretnéd. A boldog és szomorú pillanatokhoz. Csak írd le, ami éppen az eszedbe jut és add ide nekem.

–... Nem csak szavakat írhatok bele?

– Haha – nevetett – Dehogy, az egyik gyerek csak rajzolásra használja. Nekem ez is megteszi.

– Hát jó… – átpörgettem a füzet lapjait. Üres oldal üres oldalt követett, mindegyiknek a szélén egy szürke margóval.

– Hm, volt valami, amit már rég óta meg akartam kérdezni. Hogy hívják?

Úgy tűnt sikerült zavarba hoznom. – Ó, még nem is mutatkoztam be? Sajnálom. Hívj nyugodtan Tanár úrnak.

...Mi lehetett az igazi neve? Ez inkább a beosztását jelölte. De ha Tanár úr volt itt az egyetlen felnőtt, talán nem okoz majd problémát ez a név sem.

– Csak a nevemet szeretted volna megkérdezni?

– Nem öm... Dehogy – a résnyire nyitott ajtó felé pillantottam. – Tanár úr... egy ideje valaki minket figyel.

♦ ♦ ♦

            Tanár úr követte a tekintetemet, majd mintha hirtelen rádöbbenés vezérelné felállt és kitárta az ajtót. Négy gyerek nézett vissza rám, mindegyik korombelinek tűnt.

            Az egyedüli fiú egy „ajaj”-t motyogott és megpróbált meglógni, de Tanár úr gyorsan elkapta. A többiek mind lányok voltak.

– Mintha mondtam volna, hogy maradjatok a szobáitokban, amíg beszélek vele – sóhajtott, mintha megdöbbentette volna az eset.

– De ha azt mondja, ne jöjjünk, akkor csak még kíváncsibbak leszünk, nem? – az ezüsthajú fiú kihúzta magát és a többiekhez fordult.

            A lány, akinek a hajába vöröses-lilás tincsek vegyültek válaszolt a kérdésére. – Igen! Mármint, még szép, hogy kíváncsiak vagyunk. Olyan izgalmas, hogy egy új gyerek érkezik!

            Mögötte egy barnahajú lány tétovázva felénk pillantott. Mikor visszanéztem rá, meglepetten pislogott és a mellette lévő feketehajú lány mögé bújt. A lány rezzenéstelen arccal bámult engem.

...Remélem nem dühítettem fel. Máris kezdtem azon aggódni, vajon hogy mennek majd a dolgok.

– Hát jó. Majdnem vacsoraidő, szóval mi lenne, ha addig is mesélnétek magatokról Allennek?

– Muszáj? – grimaszolt az ezüsthajú fiú.

– Ti vagytok az idősebbek. Allen nagytestvére és ti hárman pedig a nővérei, ezért most a gondjaitokra bízom – mosolygott a fiúra, aki elégedettnek tűnt és egy gúnyos vigyor jelent meg az arcán. ...Biztos már megtanulta kezelni, gondoltam.

– Majd szólok, ha kész a vacsora, – mondta Tanár úr és elhagyta a szobát.

            Leültem a gyerekekkel a szoba közepére. Mind a négyen körém gyűltek, az arcomat vizsgálták és a ruhám ujját rázogatták. Ellenkezés nélkül hagytam, hogy csillapítsák kíváncsiságukat.

– Ó, még be se mutatkoztam. Öhm, Allen, ugye?

            Riadtan a hang irányába fordultam. Az ezüsthajú fiú szólt hozzám. Fején egy fekete kötött sapkát viselt, amin egy ezüstlánc függött. Kócos haja mögött, zöld szemeiben láttam, hogy tervez valamit. Ruhái kékes-zöldesek voltak, ezüst szegélyekkel.

– Igen, pontosan. Allen vagyok.

– Oké! Az én nevem Marcus. Örülök, hogy találkoztunk, Allen!

–...N-nem is. Öm... Allen. Ő itt Joshua.

            Ahogy a fiú a kezét nyújtotta, a fekete hajú lány mögött rejtőzködő barnahajú lány közbeszólt. Haját alul mindkét oldalt két kör alakú piros hajcsattal fogta össze. Vörös ponchójához, hasonló színű pufi szoknyát vett fel, amit megtoldott egy fodros fehér köténnyel. Valamiért azonnal a tündérmesében szereplő Piroskára gondoltam.

– Jaj, ne már! Chelsy, túl hamar lelőtted a poént. Esküszöm, néha azt hiszem nincs is humorérzéked. Heh, hogy is mondják... Ilyenkor csak menj az árral!

            Joshua megcsípte a Chelsy nevű lány fülét. A lány felsikoltott, talán csiklandós volt - és ahogy az arca elvörösödött ismét visszabújt a feketehajú lány mögé.

– Ó, viszont te még be se mutatkoztál Allennek. Heh, na szóval, a vörös ott Chelsy. Szuuuuuper félénk. Mindig mások mögé bújik.

            Félénk vagy sem, ezúttal biztosan Joshua volt a ludas... Ránéztem Chelsy-re. Mikor épp azon elmélkedtem, vajon rendben van-e, valaki erőteljesen megrántotta mindkét karomat.

– Allen! Allen vagyok! Ó, öh, várj! Nem. De, Allen!

– Hú... V-Várj egy percet... Nyugalom...

            De a lány fel-le lóbálta a karját, mintha vissza akarná verni a szavaimat.

            Fehér hajába laza hullámok vegyültek a vége felé, néhány tincse pedig a szeménél is sötétebb pirosas-lilás színű volt. Fején lila művirágokkal díszített apró fekete kalapot viselt. Abban már biztos voltam, hogy túl sokat lengette a karját, de valójában csak a ruhaujján lévő masnik követték lelkesen a mozdulatait. Viszont jelenlegi remegő világomban mégis kockás inge volt a legfeltűnőbb.

– Jaj, sajnálom! Csak annyira boldog vagyok és izgulok. Öm... A nevem Letty! Van egy Rick nevű fiú is, de most épp alszik, ezért nem találkozhatsz vele. Ha jó reggelt lesz, akkor szólok neki, hogy köszönjön neked, Allen!

            Miután úgy tűnt sikerült minden gondolatát rám zúdítania Letty kezei megálltak. Látszatra a testmozgás egy cseppet sem viselte meg, viszont én alig kaptam levegőt utána. Továbbá, mindkét karom elzsibbadt. ...Ennyire csapnivaló lenne az állóképességem?

            Mikor látta, hogy hirtelen eltűnt az életerőm, Letty aggódva kérdezte – Minden rendben?

Nem, nem is ezzel volt a baj... hanem azzal, hogy szóhoz sem jutottam a fáradtságtól.

            Körülnéztem hátha valaki a segítségemre siet és tekintetem találkozott az egyik lányéval. Hosszú, tiszta fekete haj. Fehér fejdísz, amire bíborvörös szalagokat tűzött. Fekete egyrészes szoknya, különös mintákkal. A szemében megcsillanó vörös fény egy kicsit nyugtalanított.

            Hirtelen ráébredtem, hogy az ő nevét még nem tudom. Beszélni szerettem volna vele, de tétováztam. Ha jobban belegondolok, még egy árva szót se szólt és mindig az az érzésem, hogy meg akar ölni a tekintetével.

...Talán nem kedvel.

            Joshua viszont hamar kapcsolt és a hátamra csapott.

– Ó, ő alig beszél. Főleg akkor nem, ha bemutatkozásról van szó – Még én sem tudtam kicsikarni belőle semmit. Ne emészd magad miatta.

            Úgy éreztem, mintha vigasztalni akarna viszont eközben a lány rideg tekintete nem engedett. Talán csak nem tudta kifejezni az érzéseit. Ez esetben Joshuához kellett fordulnom.

– ...Hogy hívják?

– Ó, a neve S...

–...Stella.

            Meglepetten fordultam a hang felé. Úgy tűnt, magától a lánytól, Stellától jött.

– Öh... Stella, te most megszólaltál? – kérdezte Joshua döbbenten, de észre sem vette a kérdését és csak annyit mondott,

– Milyen különös.

            Majd ismét elhalkult.

            Joshua kíváncsian masszírozta a nyakát, majd karba tett kézzel rám nézett.

– Na, mindegy. Viszont gőzöd sincs arról, hogy mi merre van, igaz?

            Csak a fejemet ráztam.

– Akkor, megmutatom, hova szabad bemenni és hova nem. Oké, először...

            Joshua mutatta, hogy kövessem és kaptam egy gyorstalpalót az épületben. Tanár úr pont akkor jött szólni, mikor végeztünk a túrával így az ebédlő felé vettük utunk.

♦ ♦ ♦

            Jó pár hónap telt el mióta Tanár úrral és a többi gyerekkel éltem. Úgy éreztem, lassan sikerült mindent megtudnom róluk.

            Letty nagyon élénk lány volt. Annyira, annyira élénk, hogy gyakran csak húzott maga után. Ami az első napon említett fiút, Ricket illeti, még aznap este találkoztam vele a szabad foglalkozás alatt mikor épp a könyvtár felé igyekeztem. Fehér hajába Letty-hez hasonlóan pirosas-lilás tincsek vegyültek, viszont hátul egy copfban fogta össze és nadrágján apró masnik voltak. Letty kiköpött mása volt; gondoltam biztosan ikrek.

            Habár nem sokat beszéltünk aznap, de azonnal feltűnt, hogy a személyisége merőben különbözik Letty-étől. Nyugodtsága miatt néha már úgy éreztem semmin sem tudja felizgatni magát. Másnap elindultam, hogy megkeressem Ricket abban a reményben, hogy jobban megismerhessem, de sehol sem találtam. Letty csak annyit mondott, "most éppen alszik." Ez után viszont esténként rendszeresen találkoztam Rickkel a szabad foglalkozás alatt és még addig is eljutottam, hogy beszélgessünk, viszont továbbra is az járt a fejemben, amit Letty mondott.

            Chelsy hihetetlenül félénk volt, de mindig törődött a körülötte lévőkkel. Merem állítani ügyesebben értett a takarításhoz és a tiszta ruhák hajtogatásához, mint Tanár úr. Nem lelkesedett annyira a kinti rohangászásért, ezért általában csak akkor láttam elhagyni az épületet, mikor meglocsolta a virágokat.

            A szobájában nyugtalanító mennyiségű plüssmacit tartott és majdnem elájultam mikor először láttam őket. Viszont a lányok szeretik a plüssállatokat, így nem csodálkoztam azon, hogy Chelsy-nek milyen sok van.

            Joshua imádta a tréfákat és a hecceket. Gyakran békákat és bogarakat fogdosott, hogy utána Tanár úr vagy a többiek orra elé dugja a gyűjteményét. Sőt, néha a frászt hozta rájuk azzal, hogy a vállukra tette őket. Ez alól én sem voltam kivétel. Viszont a csínytevő mivolta ellenére, mindig kimosta a ruháit mikor összekoszolta őket és elpakolta maga után a játékokat, ha már nem volt szüksége rájuk. Ilyen értelemben, meglepően alaposnak számított.

            Továbbá imádott beszélni, de szinte lehetetlen volt megállapítani mi igaz és mi hazugság. Mivel rajtam kívül csak Joshua és Rick voltak fiúk, és Ricket csak néhanapján láttam, mikor épp nem olvastam mindig Joshua társaságában tartózkodtam.

            Stellát rejtélyek övezték. Válaszolt, ha kérdeztél tőle valamit, de itt meg is akadtunk, ő maga pedig sose kezdeményezett beszélgetést.

            Mondjuk, akárhányszor összefutottam vele, mindig úgy éreztem bámul engem... Talán nem kedvelt. Néha hallottam, hogy a szobájában zongorázik. Egyszer az ajtajához tettem a fülemet, hogy jobban halljam, de lebuktam és szinte keresztülszúrt a tekintetével.

            Tanár úr... Róla inkább mondjuk csak azt, hogy elég szétszórt, és nehezen hívta volna bárki megbízható felnőtt embernek. Viszont mindig nagyon kedves volt hozzánk, én pedig tudtam, mindent megtesz azért, hogy mindenünk meglegyen. A néha látogatóba jövő Mr. Cliff szerint, hihetetlenül okos, de elég nehéz elhinni mikor Joshua folyamatosan megvicceli, Letty pedig ide-oda rángatja. Viszont a szobájában lévő iratok és dokumentumok mind nagyon bonyolultnak tűntek... Vajon valamilyen kutatást végez?

            Ha egyszer belemerült a saját gondolataiba, nagyon nehéz volt újra visszajuttatni a földre. Joshua csak annyit mondott erre: – Ilyenkor csak bökd oldalba!

            Majd demonstrálta és zajos sikert aratott. Szóval, gyengepont: oldal.

–... Hopsz, ezt talán nem kellett volna leírnom...

            Csak a gondolataimat akartam rendezni egy kicsit, de tudat alatt elkezdtem a füzetembe jegyzetelni. Az égszínkék füzetbe, amit azóta nem mutattam meg Tanár úrnak, hogy megkaptam. Azt mondta, bármit írhatok bele, de eddig üresen állt.

            Ami az emlékeimet illeti, nem volt javulás. Viszont végig úgy éreztem, hogy hiányzik valami. Mintha elfelejtettem volna valami nagyon fontosat... Minden olyan homályos volt.     Lassan pedig eltelt még egy évszak.

–...Ideje aludni.

            Hiába volt még egy kis időm a hivatalos takarodóig, felvettem a pizsamámat és ágyba bújtam. A puha párna és a takaró valamiért olyan nosztalgikus illatot hordozott. Ilyen volt a házamban is?, gondoltam megint. Akárhányszor ilyen gondolatok ébredtek bennem a fejem megfájdult és hihetetlenül üresnek éreztem magam.

            Talán örökre ilyen üres leszek...

            Hogy elmeneküljek a lassan erősödő fejfájástól... Mély álomba merültem.

♦ ♦ ♦

– Tudom, amit tudni akarsz.

–...Valóban?

– Valóban. Viszont valaki más is tudja.

            Egy ismeretlen hang. Minden fekete, nem látok semmit még tudom, hogy valaki van ott.

– Mégis ki?

– Hát, meg tudod mondani hány milliárd létforma létezik jelenleg?

–...Ki vagy?

– De te nem erre vagy kíváncsi ugye?

            Egy lány hangja. Eddig elég egyoldalú a beszélgetés.

– Adok egy tippet... A válaszra neked kell emlékezned.

            Emlékezni. Képes vagyok rá? ... Biztosan nem. Semmire sem emlékszem.

–...Ó. Remeg a kezed.

Hirtelen melegség önti el a kezeimet. Fel se tűnt, milyen hidegek. A lány erősen fogja őket.

– Jól van, jól van, jól van, jó, jó... Nincs semmi baj.

            A lány letörli, ami az arcomon legördül. A kezeim hirtelen abbahagyják a remegést.

–Ne félj. Mindenre emlékezni fogsz. Csak ne siettesd. Nem tűntek el… Csak ellopták őket. ...Viszont még van benned XXXX.

– XXXX...?

            Megismétlem a lány szavait. Viszont a szó elmosódik és elnyomja a zúgás. Mégis ismerem. Ismerem ezt a szót... tudok a létezéséről?

...Csak ellopták?

– Igen...

♦ ♦ ♦

Bamm!

            Egy tompa puffanás kíséretében fájdalom járta át az egész testemet. Kiestem az ágyból. Felültem, közben nyakamat masszíroztam.

– XXXX...

            Pont mint az álomban, a szó most is elmosódott. Ahogy kimondtam megfájdult a fejem és az ágyra borultam. Mintha valahol álom és valóság között sodródtam volna.

            Egy ideje hasonló álmok kínoztak. Mintha valaki álmomban beszélne hozzám, vigasztalna. De mégis ki lehetett a lány? Mintha megfogta volna a kezem. Én is megérintettem őket. Még nem hűltek ki. ...Nem, nem csak a kezeim. Az egész testem meleg volt.

            Tüsszentettem.

            Jobban szédültem, mint eddig. Újra és újra próbáltam megemelni a testemet, de alig maradt erőm és visszazuhantam az ágyra.

            Amíg azon aggódtam mit csináljak, elaludtam.

♦ ♦ ♦

– ...Csak egy kis láz. Talán az időjárás miatt? De talán most jobb, ha inkább pihensz.

–...Sajnálom, Tanár úr.

            Fogalmam sem volt mennyi idő telhetett el, de arra ébredtem, hogy Tanár úr a vállamat rázza. Utána meleg tejet hozott nekem. Talán kicsit túl meleget, mert megégettem vele a nyelvem.

– Nem kifejezetten magas, de mivel nem tudsz mozogni, csináltam neked egy kis levest. Szeretnél még valamit? – kérdezte mosolyogva.

            Ha azt mondom, egy könyvet szeretnék, biztosan megharagszik... De mielőtt elgondolkozhattam volna a válaszomon, kibukott egy szó belőlem.

–...XXXX.

            Beletelt pár percbe mire feltűnt mit mondtam. Tanár úr úgy nézett rám, mintha jéghideg vízzel öntötték volna le.

            Jaj, ne. Számomra csak üres zúgás volt, de talán valami különös jelentéssel bírt. Gyorsan lehajtottam a fejem.

–...Istenem. Sajnos, ezt nem adhatom meg neked. És meg sem veheted... Sajnálom, de esküszöm, észben tartom majd.

            Mikor felnéztem, láttam, hogy Tanár úr mosolyába bánat vegyül. Ugyanazt gondoltam mikor először láttam: Tanár úr arca néha kifejezetten kisfiús volt.

– Akkor... Talán veszek neked pár új könyvet. Úgyis délután el akartam menni vásárolni.

            Az új könyvek ígéretének hallatán megremegett a szívem. Alig emlékeztem a könyvtári könyvekre, de nagyon kevés ínyemre valót találtam köztük. Boldoggá tett a tudat, hogy több olvasnivalóm lesz.

– Ennyire szeretsz olvasni, Allen? Lenyűgöz, milyen sok idegen szót ismersz – dicsért.

–...Hiszen ön is bonyolult könyveket olvas, Tanár úr. Egy csomót ilyet láttam a szobájában.

– Ahahaha... Viszont a tanár úr nem olyan okos. Olyan sokat kell elolvasnom, hogy megértsek egy dolgot.

            Magányos tekintettel lehajtotta a fejét. Majd kezét a szájhoz emelte és elhallgatott.

– Tanár úr?

            Nem válaszolt. Az arca előtt lengettem a kezemet, de semmit sem segített... Megint elmerült a gondolataiban. Beletelik egy kis időbe mire visszatér.

            Tanár úr általában hirtelen elnémult, mikor egyedül volt, de néha akkor is mikor velünk beszélgetett.  Késő estig ébren volt és egy kutatáson dolgozott, de sose árulta mi is az pontosan. Így viszont nem igazán tudtam mást elmondani róla, mint azt, hogy nagyon kedves.

– Allen, ha azt mondanám, létezik egy a miénkhez nagyon hasonló Világ... Elhinnéd?

            Tanár úr ismét a szemembe nézett.

– Hm? ...Hogy érti? – kérdeztem vissza zavartan a hirtelen témaváltás után. Hogy értette a Világot?

–...Semmi érdekes, csak egy tündérmese. Nem akartam felhozni, – válaszolt sietve – Viszont... Ha az ajtó felé hívnak, javaslom, ne nyisd ki.

            Ezzel újra megmérte a lázamat és elhagyta a szobát. Mielőtt becsukódott volna az ajtó, még hallottam, ahogy azt mondja:

– Csak még egy kicsit.

♦ ♦ ♦

            Mikor felébredtem, sokkal jobban éreztem magam. Talán Tanár úr folyamatos gondoskodásának köszönhető. Megettem a húslevest és a szendvicset, amit az asztalomon hagyott, majd sort kerítettem a hideg orvosságra. Utána, átöltöztem.

            Amikor kinyitottam az ajtót egy halk sikoltást hallottam, majd nekimentem valaminek. Előttem kábán egy lány ült a földön.

– Nem esett bajod, Chelsy?

            Kinyújtottam felé a kezem és az arca hirtelen rákvörös lett, viszont félénken elfogadta a segítséget és lassan feltápászkodott.

– Kö-Köszönöm. Öm, bo-bocsánat... – Chelsy zavarában lehorgasztotta a fejét, hangja fokozatosan elhalkult. Hiába ismertük egymást egy ideje, még mindig távolságtartó volt mikor beszéltünk.

            Azon tűnődve, hogy vajon az arcom ijesztette-e meg, megpróbáltam Chelsy-re mosolyogni. Szemei tágra nyíltak, és zavartan csavargatta a nyakát. ...Talán tényleg elfelejtettem, hogy működnek az arckifejezések.

– Ö-Ömm. Tanár úr, mondta, hogy sokkal jobban vagy és, hogy már beszélhetünk veled. És öh aggódtam...

            Hangja egyre jobban elhalkult és lassan átment motyogásba. A vége fele már nem igazán tudtam kivenni a szavait, de kikövetkeztettem, hogy valószínűleg aggódott értem.

–...Köszönöm, már jobban vagyok – mondtam neki. Igyekezett a szemembe nézni, majd alig láthatóan bólintott. Abból kiindulva, hogy eleinte még szemkontaktust se nagyon tudtam tartani vele, talán elmondhattam, hogy egyre jobban összebarátkozunk. ...De azért még mindig nagy volt köztünk a távolság.

            Hirtelen nyikorgást hallottam a felettünk lévő emeletről. Chelsy felsikoltott. Annyira meglepett, hogy a hátsómon landoltam. Szinte azonnal nyújtotta utánam a kezét, de megcsúszott és ő is elesett.

–...Ti meg mit csináltok?

            Az enyém mellet lévő szoba ajtaja kinyílt és Rick méregetett minket a résen keresztül. Elmagyaráztam a helyzetet majd egy szó nélkül megragadta a kezünket és felhúzott minket.

– Letty azt mondta, ne menjek Allen közelébe mert megfázott, de egész egészségesnek tűnsz – mondta Rick és megborzolta a hajam.

– Egyáltalán, hogy-hogy frászt kaptatok egy hangtól? A padló állandóan nyikorog... Már hozzászokhattatok volna.

            Rick teljes testsúlyát egy lábra helyezte és a padló olyan hangot adott ki, mintha bármelyik pillanatban összeroskadna alatta. Egyre nyugtalanabb lettem, ezért megragadtam a karját: – Elég lesz.

– Öm... Joshua mondott valamit. Mostanában hangokat hall a második emeletről. Szóval... talán.. Talán egy... szellem, vagy... – Chelsy arca hihetetlen gyorsasággal vált falfehérré.

–...Joshua folyton hazudozik. Túlságosan megbízol benne, Chelsy. Elvégre, amíg nem láttad a saját szemeddel...

            Rick sóhajtott és Chelsy vállára tette a kezét. Már megint Joshua egyik rémmeséje, gondoltam magamban - viszont ez az egy felkeltette az érdeklődésemet.

–...Vajon milyen hangokat? Lányokét? Vénemberekét?

– Már te is kezded, Allen? – Rick csalódottnak tűnt –...Ha tényleg ennyire kíváncsi vagy kérdezd meg Joshuát. Elvileg a szobájában van.

            Chelsy ásított és miután elköszöntek tőlem visszamentek a szobáikba. Én Joshuáé felé vettem az irányt, hogy kifaggassam őt a második emeleti hangokról.

– He, te nem elkaptál valami nyavalyát? Máris jobban vagy?

            Már épp kopogni akartam, mikor Joshua megjelent előttem az ajtóban. Tökéletes. Úgy döntöttem, megkérdezem, mit tud a Chelsy által említett hangokról.

– Ó, hogy azok! Ja, a hangok mostanában a fenti raktárból jönnek. Mintha azt mondanák, segítsééég. Ami azt jelenti, tuti szellemek kísértenek odafönt!

            A hangulat fokozásához mindkét kezét fenyegetően megemelte, mintha rám akarná vetni magát. Elég szánalmas lehetett a reakcióm, mivel utána látszólag zavarba jött egy kicsit és lassan leeresztette a kezeit.

– Már megnézted, Joshua?

– He? Uh, nincs az az isten. Kizárt, hogy egyedül menjek. Hé, de tisztázzuk. Nem azért mert parázok! Hanem azért, mert szerintem hülyeség!

            Joshua ezt állította, viszont a lábai remegtek. Talán ezúttal igazat mondott.

– Hát jó – mondtam és a lépcső felé indultam.

– Hé, Allen, takarodó van! Nehogy Tanár úr nyakon csípjen! Ha mégis, az egészhez nekem semmi közöm! – kiabálta mögöttem, de alig hallottam belőle valamit. Figyelmemet máris lekötötték a fenti hangok.

            Ahogy elhagytam a folyosót, hogy felmenjek a lépcsőn hallottam, hogy valaki lefele jön. Hajaj, csak nem Tanár úr? Hátraléptem és megpróbáltam meglesni. Nem ő volt, hanem Stella. Kezében könyveket cipelt.

– ...

...Tapintható volt a csend. Stella szinte lyukat bámult belém és mire észbe kaptam lassan hátrálni kezdtem. Ő pedig közelebb lépett. Nem hagyta, hogy nőjön köztünk a távolság.

–...Igen, különös vagy. Mert... tudsz beszélni.

            Egy lágy, ritkán felcsendülő hang ütötte meg a fülemet. Úgy éreztem, mintha évek óta nem hallottam volna.

– Talán azért, mert nem érzed magad igazán élőnek. Mindenki ilyen itt, de rajtad érezni a legjobban.

            ...Ez dicséret akart lenni? Nem igazán tudtam hogyan felelhetnék.

– Nem... Valójában egy kicsit más vagy – rám se hederített, csak megértően bólintott – ...Ha Tanár urat keresed, nincs az emeleten. De ajánlom, gyorsan fejezd be amiért mész.

            Úgy éreztem, mintha átlátna rajtam szívem hevesebben vert. Talán Stella még egy szellemnél is félelmetesebb volt. Miután biztos voltam abban, hogy nincs a közelben, felmentem a lépcsőn vigyázva nehogy zajt csapjak.

            Az emeleten már sötét volt és síri csend uralkodott. Tapogatóznom kellett, hogy megtaláljam az ajtót és mikor idegesen elfordítottam a kilincset kiderült, hogy elfelejtették bezárni.

            Az ajtó nyikorogva kitárult. A szobában sötétség és por honolt.

            Tettem pár lépés előre és hegyeztem a fülemet. Viszont a huzaton kívül semmit sem hallottam. Talán mégis csak mese volt az egész.

            Csalódottságomban, ösztönösen felsóhajtottam. Mikor már visszafele indultam volna...

–...e...

– Hm? ... valaki szólt hozzám?

–...gíts...

            Biztos, hogy volt ott valami, de csak a hangot hallottam és fogalmam sem volt mi lehet. Ügyetlenül a hang irányába botladoztam. Szívem egyre hangosabban zakatolt.

–...Segítség...

            Végre elérkeztem a hang forrásához. A félhomályban nem láttam tisztán mi is az pontosan, de úgy tűnt, hogy a hang egy átszúrt pillangóból jön.

            Mielőtt észbe kaptam volna, már a pillangóért nyúltam. Magasra tették, ezért nyújtózkodtam, hogy elérjem. Még mindig messze volt, ezért remegő lábakkal lábujjhegyre álltam. Mire végre megfogtam, kicsúszott a kezemből.

Csatt!

            A keret a lábam elé zuhant és hangos csattanás kíséretében az üveg szilánkokra robbant szét. Riadtan hátra szökkentem... Ez baj. Szörnyű nagy baj. Éreztem, ahogy elsápadok. A szívverésem még hangosabb lett. Ráadásul valaki felnevetett mögöttem.

<< Vissza || Adatlap || Tovább >>