Phantasmagoria
 

A felhők alacsonyan jártak az égen, mintha csak arra készültek volna, hogy magukkal ragadják az utcán sétáló gyerekeket. Hatalmas vörös szemmel néztek le a földre, azon tanakodva melyik gyereket kéne elrabolniuk.

Egy köhintéssel havat szórtak szét az utcák felett.

Végülis, ilyenek az Ördögök--így mondta Isten.

-----
Prológus 1: A Fiú és a Lány a Koporsó Előtt

Csipp Csöpp cseppentek

Véreső csipp csepp plutty

2003 Májusa. A Waldstein Kastély Kápolnája, Growerth szigetén, Németország.

- Waldstein vikomt, uram?

Ez egy olyan szó volt, minek nem kéne ebben az országban léteznie.

1919-ben a weimari köztársaság kikiáltásával a nemesség valóban elvesztette a hatalmát és a privilégiumait. De ezt a tényt félretéve sem létezhetett a "várgróf" azaz „vikomt” titulus ebben az országban. A "vikomt" helyett a németek olyan szavakat használtak, mint "Wildgrave", "Palsgrave", "Burgrave", "Markgrave" vagy "Raugrave" hogy jelezzék a bárók és grófok sorai közti különbségeket.

És ebben az ősi kastélyban, ami erről az időszakról mesél, ismét megismétlődött az idegen szó.

- Waldstein vikomt, kérjük mondja el.

A fenséges kápolnában két gyerek állt az oltár előtt. A törvény szerint még gyereknek számítottak, de fizikumuk már inkább tinédzserekéhez hasonlított--mindketten tizenöt év körüliek lehettek.
Ahogy a fiú idegesen előretekintett, a lány továbbra is a nem létező néven szólítgatta az előttük fekvő tárolót.

- Waldstein vikomt, mikor jön vissza Relic és Ferret a szigetre?

Ugyan az arisztokratát finomkodás nélkül szólította meg, a lány hangja mégis félreérthetetlen tiszteletről árulkodott. Ez az udvariasság nem az osztálybéli különbségekből fakadt. Olyan tiszteletvolt ez, amit csak bizalomból kovácsolhattak.

Csakhogy a lány előtti oltáron csak egy mozdulatlan fehér koporsó hevert.

A nap fénye rásütött a tetőablakon keresztül. A gyerekek hunyorogni kezdtek mikor a sugarak visszaverődtek a fehér felületről.

Egy hang sem válaszolt a lány kérdésére. A kápolna csendbe burkolózott.

- Értem... Szóval nem tudja... De egy napon vissza fognak jönni. Igaz, uram?

Folytatta a lány a látszólag egyoldalú beszélgetést. A mellette lévő fiú is mereven figyelte a koporsót, mintha lenne valami különös a lány diskurzusában.

- Ezt örömmel hallom. Már féltem, hogy sosem látom őket viszont... - mondta a lány a néma válaszra. A fiú, aki alig egy-két évvel lehetett idősebb a lánynál hirtelen megszólalt.

- Öh, uram! Öm, az a helyzet, uh... Szóval, ha Ferret visszajön, tudja, én, öh... Megengedné, hogy Ferret- Akarom mondani a lánya és én rand-

Placcs.

Egy vízcsobbanásra hasonlító zaj. Abban a pillanatban a fiú a kápolna padlójára zuhant, mintha valami láthatatlan erő lökte volna fel. Elegáns ívet írt le, majd a földön landolt.

- Uram! - kiáltott rá a lány a koporsóra és aggódva tekintett a bátyjára.

- N-ne aggódj, Hilda. Ez csak rám tartózik és a vikomtra - mondta a fiú, gyengéden eltolva magától a húgát miközben próbált feltápászkodni. Még egyszer a koporsó felé lépett.

Azután egy adott pontot nézett, épp ahogy a húga is tette az előbb, majd hirtelen újra megszólalt.

- Igen, uram! Tudom, hogy ezt vele kell megbeszélnem! De a mondás szerint, ha le akarod lőni a generálist akkor először a lovát kell eltalálnod--Én, uh, ezzel nem arra céloztam, hogy ön egy ló, uram! Csupán arra akarok kilyukadni, hogy engedélyezné-e hogy én és Ferret--mi? Engedély nélkül ne hívjam így? ...Uh, uram! Tudja, csak gyakorlok a közös jövőnkre. Micsoda? Nem adhatja a lányát egy hozzám hasonlónak?! Uram, maga az apja! A szeretetéről és a megértéséről híres! Nem zárhatja így le a jövőjét-- N, nem, uram! Uh, hogy érti, miből gondolom, hogy jogomban áll így beszélni önnel?

A fiú összefüggéstelenül hadart, úgy gesztikulálva, mintha egyszemélyes műsort adna. A távolból nézve elég szürreális látványt nyújtott, de a Hilda nevű lány mosollyal az arcán figyelte.

- Tudom, tudom! Nem, uram. Ennek semmi köze sincs a lovagiassághoz! Mint férfi, szívvel lélekkel szeretném védelmezni hölgyemet! …Mi? Hogy érti, hogy próbára teszi az erőmet? Nem tudtam legyőzni, uram! V-Várjon! Még nem állok készeeeeeeeee--

Vörös fröccsent szét.

Vér szökött a levegőbe, bíbor köddel töltve meg a kápolnát.

A lány mosolyogva figyelte, ahogy testvére a vértócsába esik. Úgy nézte, mintha az előtte lezajló borzalmas jelenet nem lenne több ártatlan bábjátéknál.

A kápolnában lévő koporsó napfényben fürdött.

Az ősi fehér koporsót azonnal bemocskolta a karmazsinszínű vér.

A szent szobrok figyelő szemei előtt, vér csepegett a koporsó sarkából, csepp a csepp után.

Csipp csöpp plutty

csipp

csöpp

 -----


Prológus 2 A koporsóban lévő fiú és lány
-----

 Vörös friccs fröccs

Vér friccs fröccs

Április 2004. Valahol Yokohamában, Japán.

Hadd meséljek egy kicsit a családomról.

Hm? Nem, csak tudod a csillagok. Mikor a tenger mellett felnézek a csillagos esti égboltra, eszembe jut az otthonom. Egy kis sziget valahol Britannia és Németország között. Ugye milyen káprázatos az éjszakai égbolt?

Mi van a nappallal?

Nem igazán mondhattam el eddig. Még sosem láttam nappal az eget.

Gyerünk, hiszen már tudtad nem? Nem, nem vagyok mérges.

Persze. Hogy a családom?

Nem akarok történelemleckét adni neked a családfámról vagy ilyesmi. Amúgy is, igazából csak hárman vagyunk az egész családban.

Van egy kishúgom--amúgy ikrek vagyunk. Bátyjaként kell kezelnie, mert pár perccel előbb születtem, mint ő. Ne érts félre, de örülök, hogy én vagyok az idősebb. Tudod, a húgom sosem hazudtolja meg önmagát így kell valaki, aki kordában tudja tartani.

Megvannak a maga hibái--büszke és lenézi az embereket--de azt hiszem csak így akarja megvédeni magát. Szóval nem hibáztatlak, ha mérges leszel rá. De kérlek, ne gyűlöld emiatt.

A nevünkhöz csupán egy nemesi cím és egy különleges vérvonal kötődik. A húgom mindig próbál falat emelni maga köré, mivel szent meggyőződése, hogy ő más. Folyton azt hajtogatja "Arisztokrata vagyok". Tényleg szép, hogy mindig olyan udvarias, de nem tudom hány "Tisztelt Bátyámot” bírok még ki.

Meg aztán, azt hiszem egy csónakban is evezünk. Igen. Engem is zavar. Úgy érzem összeroppant a rám nehezedő nyomás. És ha a testvérem is épp ezen megy keresztül, akkor egész elképesztő, hogy nem mutatja ki.

Ami Apát illeti... Hm? Igen. Az édesanyám már elhunyt. Az igazi szüleinket meggyilkolták mielőtt bármit is felfoghattuk volna a történtekből. Az apa, aki örökbefogadott minket megbosszulta a szüleink halálát és saját gyermekeiként nevelt minket--bár nem tudom, milyen kapcsolatban állt a szüleinkkel.

Apa? Ő az úriemberek legkiválóbbika.

Ennyit enged meg a szókincsem.

Nem azt akarom mondani, hogy egy hanyatlóban lévő arisztokrata. Nos, azt hiszem hajlamos a túlzásokra. De, öh... Udvarias és nagyon jó ízlése van. Kicsit talán színésziesen viselkedik néha, pont, mint a cilinderes úriember a vígjátékokban, de... Nehéz megmondani. Arra célzok, hogy nagyon tisztelem ezt az úriembert... Így igaz. Tisztelem.

Ez más, mint ahogy apaként tisztelem. Férfiként is nagyra tartom. Akárhányszor Apával beszélek nyugodtnak érzem magam. Mintha csak leráznám magamról a fojtogató nyomást.
Így igaz. Nem kell tétováznom. Mert tényleg az igazat mondom.

És... Uh, az a helyzet. Szóval, amit igazából mondani akarok...

Nagyra becsülöm a családomat. És mégha úgy is érzem, hogy a sorsom súlya túl nehéznek is tűnik, nem vetem meg az életemet. Néha kicsit elszomorít ugyan, de azt hiszem elfogadtam ezt a sorsot.

Mi szomorít el?

Hát az, ami például most is történik.

Szinte forr a vérem. Nem tudok uralkodni rajta.

Tudod, mikor szerelmes vagy valakibe... Csak magadhoz akarod ölelni őket, igaz?

...Ó, azt hiszem végre megértetted mire akarok kilyukadni.

Akkor tisztázom is a helyzetet. Két dolgot szeretnék elmondani neked.

Az első, hogy... hogy szerintem igazán gyönyörű vagy.

A második... Szeretném... Szóval szeretném kiszívni a véredet.

Ne aggódj. Gyengéd leszek.

-----

Éjszaka

- Megint kosarat kaptál, Tisztelt Bátyám?

Hallgass. Nem rád tartozik.

- Talán mikor a vendéged elfogadta a meghívást nem volt teljes tudatában annak, hogy vámpír vagy? S még így is volt olyan rosszindulatú, hogy az igazság pillanatában ellökjön magától!

Ne vágj ilyen arcot. Megijesztesz. Ráadásul még túl fiatalnak nézek ki ahhoz, hogy elcsábíthassak egy nőt.

Továbbá beismerem, hogy én is hibáztam. Amikor azt mondtam "gyengéd leszek" csak oldani akartam a feszültséget.

- Talán ilyen különös dolgot mondtál volna?

Te még egy kicsit... tapasztalatlan vagy az ilyen dolgokban. De azt hiszem, az arcom nem lenne egyben, ha ez nem így lenne.

- Én? Hogy bántsam Tisztelt Bátyámat? Soha.

...Néha tényleg megijeszt a viselkedésed. De most már jól vagyok.

Hajnalodik. Megyek, lefekszem.

- Kérlek, ne változtasd meg a témát.

Rendben. Miről is beszélgettünk?

- Arról a nőszemélyről, akit olyan nagy jóindulattal hívtál meg. Hogy mondhatott nemet az arisztokrata Relic von Waldsteinnek, az éjszaka urának? Még akkor is, ha nem akartad megölni, csak annyit kellett volna tenned, hogy a szemébe nézel és hipnotizálod vagy erővel is kiihattad volna a vérét.

Ez mind az én döntésem, ezt te is jól tudod. És kérlek, ne hívj arisztokratának vagy annak az "Éjszaka Ura" izének. Persze tele vannak velük a regények és a média, de komolyan, nagyon zavarba ejtő tud lenni.

- Tisztelt Bátyám, igazán visszafogottabban is viselkedhetnél, mint ezek a közönséges lények--
És még valami! Tudom, hogy az elmúlt három évben szinte minden egyes nap megemlítettem, de abbahagynád ezt? Ne legyél ilyen formális. Egy család vagyunk.

- Épp azért szükséges a formalitás, mert egy családba tartozunk. Tisztelt Bátyám, te vagy az egyetlen vérszerinti rokonom. Te... a világon te vagy az egyetlen, akit őszinte odaadással tisztelhetek.

Csak azt mondtam, hagyd ezt a világ, család és vérvonal dolgot. Ezt az emberek csinálják. Azok a "közönséges lények", akiket te úgy lenézel.

- E-szerint egy nyelven és érzelmeket tápláló szíven osztozunk. Kérlek, Tisztelt Bátyám. Ne próbáld megváltoztatni a témát irreleváns vitákkal!

Tch... Pedig biztosra vettem, hogy ezzel megmenekülhetek.

Ráadásul ott van Apánk is.

- Hiszen nem is az ő vére vagyunk!

Ferret. Ne dühíts fel.

- Öm... Nagyon tisztelem Apánkat, de...

Haha! Már megint kezded. Gyakrabban kéne így beszélned.

-...! Cs-csak váratlanul ért. Nem is szólalok meg többé!

Ne légy dühös, Ferret. Csak örülök, hogy nem szidtad Apánkat.

-...

Apa, hm. El sem hiszem, hogy már egy éve nem láttuk.

Talán nemsokára vissza kéne mennünk. Nagyon szeretnék találkozni vele. Te mit szólsz hozzá Ferret?

- Úgy teszek, ahogy Tisztelt Bátyám óhajtja.

Akkor csak légy önmagad. Ez a kívánságom.

----
----

3. Prológus: A Koporsó Körüli Felbolydulás

-----
cupp cupp vér folyik

Árnyékból a sötétségbe, cupp cupp

Április 2004. Egy hálószobában a Waldstein Kastélyban, Growerth Szigetén, Németországban.

- Megérdemelted - mondta vontatottan egy magas fiatalember, aki a gazdagon díszített plafont csodálta.

A mennyezet messze nem az egyetlen hely volt a szobában, amit ilyen gazdagon díszítettek. Az egész kamra úgy nézett ki, mintha egyenesen egy múzeumból lopták volna. A festmények harmonikus elrendezése a fényűző bútorok eloszlatták a vulgáris dekadencia minden lehetőségét. Továbbá a szobában semmi fényforrás sem volt, a sötétséget csak a csillagok halvány fénye világította be.

Háttal állva a holdfénynek, a fiatalember drámaian a levegőbe emelte kezeit.

- Áh, Mondhatni, mondhatni-- talán ellenszenvesnek ítélik majd szavaimat miket áthat a közhely, de azt kell mondjam--Basszátok meg, rühes korcsok!

A férfi szemei még így az éjszaka közepén is szinte kiugrottak a szemüveg mögül. Pólójára egy hatalmas koponyát nyomtattak, amihez fekete farmert vett fel és vállára fekete bőrdzsekit terített. A férfi előtt, aki szinte már fulladozott a nevetéstől, nem volt más, mint egy egyszerű, fehér koporsó. Felületén csak az alábbi vörössel írt szavak voltak olvashatóak "Gerhardt von Waldstein"

- Egy szemernyit sem élsz ezzel a hivalkodó névvel. Az őrületes korod is csak egy szám, hallasz?! - üvöltött a férfi, megrúgva a koporsó fedelét.

Mintha csak választ akarna adni, egy alak bukkant elő a sötétségből.

- Ahaha! De Watt Mester, ezzel csak azt érted el, hogy ne hallja!

A jövevény egy udvari bolondnak öltözött tizenöt év körüli lány volt. Arcára és szemére jellegzetes mintát festett, de arcának alsó része szabadon maradt. A piros, mikulásos sapka miatt is sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál.

- Hé, Bohóc.

- Igen? Igen?

Amint az udvari bohóc közelebb hajolt a férfi ökle találkozott az arcával, vörös színt adva a sminkjéhez.

- Guh!

- Pofa be.

Miután kihúzta kezét a bohóc arcából, a Watt nevű férfi lerázta a kezén maradt vért. A  cseppek szétszóródtak a padlón, de a vörös szőnyegen nem hagytak nyomot.

Majd anélkül, hogy megtörölte volna a kezét, Watt fél lábát még egyszer a koporsóra helyezte.
Volt valami furcsa ebben a koporsóban--mintha gyantával vonták volna be az alap és a fedél közti részt, lezárva minden nyílást.

- Átkozottul régóta ismerjük egymást, de ma minden véget ér. He, Gróf?

Watt arcára gúnyos mosoly ült ki. A bohóc, akinek homlokából még mindig vér szivárgott, hirtelen nevetésben tört ki.

- Ahahahahahaha! Watt Mester megint tévedett! Gerhardt egy vikomt!

- Mondj valami olyat, amit nem tudok.

Watt még egyszer az udvari bohóc képébe lendítette az öklét. Ezúttal meg sem fordulva.

- Urgh...

A támadás ereje elérte a hangszálait is, megakadályozva a sikításban. A bohóc drámaian esett a földre.

- Ohhh... Ez nagyon fáj Watt Mester...

A bohóc próbált emberi hangot kisajtolni vérző torkából miközben a szőnyegen fetrengett a fájdalomtól. Mégis Watt szemei csak a koporsót figyelték, miközben folyamatosan a fehér tetőt taposta.

- A „Gróf” több mint elég a kibaszott vámpír arisztokratáknak - mondta. Szája vigyorba torzult megvillantva természetellenesen hosszú szemfogait.

  Mintha ez jelzésként szolgált volna a szobában lévők létszáma nőni kezdett. Új lábak léptek a vörös szőnyegre miközben a bohócnak valahogy sikerült közöttük folytatnia a gurulást.

- Stalf úr. Pontosan három óra múlva napkelte - mondta az egyik jövevény, hangából érezhető volt a tisztelet. Csakhogy ezt a fajta hódolatot csakis a munkaadói számára tartották fent, nem a nagyuraknak. Elegendő annyit mondani, hogy nagyban elütött a kamra fejedelmi légkörétől.

A férfi, aki az előbb megszólította Wattot szürke öltönyt viselt. Kinézete épp annyira ütött el Watt és a bohóc ruházatától, mint beszédstílusa. Ezen kívül a többi vendég is láthatóan különc alak volt. A csoport megjelenésében egy csepp egység sem volt.

- Attól tartok a lassúság nem lesz túl pozitív hatással a megítélésére, Mr. Stalf.

- Leszarom a nagyágyúkat. Mintha tudnának szám szerinti feljegyzéseket vezetni. Még mindig nem tudod lerázni magadról ezt a japán üzletember stílust, Magic Man?

A férfi, akit a valódi nevét leplezve a "Magic Man" becenévvel illettek félszegen Wattra tekintett.

- Azon véleményen osztozom, hogy épp ezen szám szerinti pontozás hiánya miatt kell mindent megtennünk, hogy elégedettek legyenek velünk a  feletteseink.

- Cipzár be, Magic Man. Mielőtt egy amatőr bűvész tehetségével tüntetem el a felső testedet - mondta Watt, de még mindig nem nézett feléjük. A Magic Man hátrálni látszott.

Kinézetében a Magic Man, nem különbözött a többi ázsiaitól. Kifejezéstelen arca nehézzé tette korának pontos meghatározását.

És mintha csak gúnyolódnának a csendes ázsiai férfin, a körülötte állók felbolydultak. Közülük, egy feltűnően magas árnyék lépett Watthoz, eltakarva mögötte az ablakot.

- Megbocsáss.

Watt meglepődött a fény hiányán, mire az ablak felé fordult.

- Én mihez kellek?

A hozzászóló férfi hatalmas volt.  Az óriás feje majdnem a plafonig ért.

- ...? ...?! ...He?! K-Ki a franc vagy?! - kiabálta Watt. A Magic Man úgy döntött magyarázatot ad.

- Mr. Stalf, ő lenne az újonc, akit ma küldtek hozzáárrrrrrggggh?!

- És. Én. Erről. Miért. Nem. Tudok?

Meglepettségének leplezése képp Watt lábszáron rúgta Magic Mant, amilyen erősen csak tudta.

- N-Nade Mr. Stalf! Épp ön mondta, hogy várjunk a bemutatkozásokkal!

Szemébe könnyek szöktek a rettenetes fájdalomtól, de a Magic Man átszökkent az ajtóhoz és lassan a mellette lévő modern villanykapcsoló felé nyúlt. Megnyomta.

Egy kattanással a csillár életre kelt és nappali világossággal árasztotta el a koromsötét szobát. A nyomott hangulat szertefoszlott, egy fényűző luxus lakosztályt hagyva maga után. A jelenlévők összerezzentek a hirtelen jött fényártól.

- Szóval Mr. Stalf. A jövevény neve- Gah!

Watt csizmája egyenesen a férfi szájába csapódott. A rosszéletű Magic Man a falhoz csapódott. Watt követte, cipőjének sarkával újra és újra beletaposva a férfi arcába.

- Ki mondta neked, hogy felkapcsolhatod a lámpát? Dögölj meg, baromarcú! Pusztulj! Muszáj volt elcseszned a kibaszott hangulatot, mi? Még simán sütkérezhettem volna a dicsőségemben, te rohadék! Dögölj meg, baromarcú!

Watt folytatta Magic Man arcának rugdosását, sebessége megegyezett egy automata fegyverével. Hirtelen az udvari bohóc, aki immáron úgy tűnt teljesen felépült, vigyorogva közbeavatkozott.

- Ó, Watt mester! Kétszer mondtad, hogy "Dögölj meg, baromarcú!" Borzalmas! Mármint a szókincsed!

Annak ellenére, hogy Watt szinte egy lábon állt, egy profi tehetségével perdült egyet és sarkával fejen csapta a lányt.

- ...!
A bohóc vergődni kezdett, homlokából és nyakából sugárban tört elő a vér.

A vérfürdőért felelős férfi visszalépett az áldozataitól és az óriáshoz sétált, akinek csak egy része látszott a fényben.

Az óriás arcát dús szakáll takarta. Alkata nagy volt és pöffeszkedő, bár képtelenség lett volna megmondani, hogy testét zsír vagy izom borította. Az elegáns csillár alatti lakok közül ő volt a legszembetűnőbb.

- Te lenné' a főnök, he? Részemrő' a megtisz'eltetés - mondta lassan. Watt felvonta a szemöldökét.

- Bazinagy vagy. Mezei szörnyszülött? Hogy bújtál el ilyen sokáig?

- Nos, tudja...

Mielőtt befejezhette volna a teste lufiként kezdett ereszteni, addig  amíg nem hasonlított egy tízéves kisfiúra. Megdöbbentő módon drága öltözéket viselt, ég és föld volt a különbség közte és a rongyokba bújt óriás között.

- Ilyen alakban gondtalanul be tudok olvadni a tömegbe.

A fiú ismét köszöntötte Wattot, hangja, beszédstílusa szinte 180 fokos fordulatot vett. Mikor Watt feldolgozta az új információkat szemei résnyire szűkültek a napszemüvege mögött.

- Te kis szemétláda...

- Vagy...

A fiú huncutul elvigyorodott, majd ismét alakot váltott.

- Vagy talán ezt jobban kedveli, hm?

Hihetetlenül csábító hanggal, a fiú testét felváltotta egy érzéki nőé. Olyan volt, mintha egy gyurma animációt néztek volna--a teste egy kupac sárrá esett össze, majd egy szempillantás alatt újraformálta magát. A koponya formáját, a szemek színét, az orrot, a szájat, sőt még a fiún lévő ruhát is.

A többiek akik eddig a háttérből figyeltek ciccegéssel és mormogással reagáltak a jelenetre. Ezzel szemben Watt egy halk Tch-t hallatott és a nyakánál fogva emelte levegőbe a nőt.

- Mi? - az Óriás->Fiú->Szépség szemei elkerekedtek.

- Felfogtam milyen játékot játszol. Leesett. Mondhatni letaglózott - bámult Watt a nőre majd türelmetlenül felhördült - ...Szóval mégis, hogy a pokolba nézel ki igazából? Kis figyelmeztetés. Ha azt mered mondani, hogy annyiszor változtál át, hogy elfelejtetted az igazi alakod, szétverlek. Nem kellenek agyatlan ölebek, akik azt sem tudják, hogy néznek ki.

Watt mérhetetlen gyűlöletének láttán a nőre hasonlító teremtmény kínlódva az ablak felé mutatott.

Mivel a szobát a csillár fénye világította, az ablaküveg tükörként mutatta a szobát.

Watt összevetette az ablakban látható lényt és a feltartott nőt, majd egy bólintással eleresztette.

A többiek ind az ablak felé fordultak, de a nő egy erős legyintéssel a szobában lévő összes ablakot betörte.

Nem látszott rajta, hogy különösebben megviselték volna a történtek és nem is dobott semmit az ablakoknak. Normális esetben a nézők is rémülten kiabálnának a látványtól, de a kamrában lévő csoport lezser maradt.

- Szóval ez vagy. Akkor ennyit rólad.

- Öm, a nevem-

- Most én mutatkozom be.

Rá se hederített a lényre, aki hirtelen ismét kisfiúként állt előtte, Watt mosolyogva folytatta.

- A nevem Watt. Én vagyok a csapat vezére. Kötve hiszem, hogy valaha kedvelni fogok innen bárkit is, szóval inkább elmondom, mit nem tűrök meg.

Felugrott a levegőbe és teli talppal a fiú mellkasán landolt.

- Ugh!

A fiú a falnak csapódott és eszméletét vesztette. Az emberfeletti erővel rendelkező férfi úgy folytatta, mintha mi sem történt volna.

- Tudjátok, mi zavarja a csőrömet? Ha a saját csicskáim hencegnek.

Rá se hederített a fiúra. Még egyszer a koporsóhoz lépett és lábát a fedélre tette. Minden erejét összeszedte, hogy eltitkolja a tárgy iránt érzett gyűlöletét, mintha valaha közös múltjuk lett volna.

- Akkor hadd folytassam... Most, hogy belegondolok, már ismerjük egymást úgy-

Ahogy belekezdett a koporsóval folytatott nemes beszélgetésbe, Watt hangzavarra lett figyelmes.

- Bámulatos! Életemben nem láttam még olyat, aki bármivé át tudott változni.

- Mármint javarészt csak denevérekké tudnak változni.

- Mi van a ruháiddal? Azok is a testedhez tartoznak?

- Mondd, hogy hívnak?

- Sok hozzád hasonlót láttam az amerikai képregényekben.

- Manapság inkább a japánokban, nem? Manga és anime.

- Japanimációnak hívják.

- De nem csak a japánok hívják így?

- Japó mese, he? Na ez az igazi önrombolás.

- Pofa be, emberek! Az idegeimre mentek!

- Változz megint azzá a dögös csajjá. De most ruha nélkül!

- Barátaim várjatok egy percet! Egy meztelen nő csak megzavarná a rendet!

A többiek mind összegyűltek az összeesett fiú körül. Watt még több súlyt fektetett a koporsón lévő lábába, majd  döbbenten sóhajtott.

- Miért ilyen retardáltak a szolgáim? Mégis mit ártottam én a fejeseknek?! - panaszkodott Watt megigazítja a napszemüvegét. A véres arcú Magic Man megszólalt.

- Megmondtam, hogy fontos lenyűgözni a feletteseinket, nem-e?

- Kuss.

Watt ismét egy rúgással támadt a Magic Manre. Csakhogy--

- Itt az idő. Önnel ellentétben, Mr. Stalf, mi nem piszmoghatunk itt tovább - Watt a puszta levegőt találta el. A Magic Man már rég mögötte volt és a fülébe suttogott.

- Rohadék...

Ahogy Watt a fogait csikorgatta a Magic Man előhúzott a zsebéből egy sálat. Arca elé tartva a narancssárga anyagot, kimérten egy varázsigét mormolt.

- Egy, kettő... három.

Háromra elegánsan félrerántotta a sálat. A zúzódások és a vérfoltok eltűntek és visszatért a megszokott sápadt bőre. Abban a minutumban, hogy a varázslat véget ért, Watt ökle a Magic Man gyomrában landolt. De az ütést felfogta a kéz, ami az ázsiai férfi hasából bukkant elő.

Watt döbbenten tapasztalta, hogy nem tudja mozgatni a kezét.

- Voila. Ahogy látja, nem csalás nem ámítás. Meglepődött?

A kar valóban Magic Manhez tartozott. Wattnak fel sem tűnt, hogy a szabad keze nem volt ott ahol lennie kéne. A Magic Man az inge alá húzta a kezét, amíg Wattot lekötötte a sál.

- Azt ajánlom ne túlozzon, Mr. Stalf.

Watt a homlokát ráncolta. Az ázsiai férfi gépies mosollyal figyelmeztette.

- Igen. Elméletileg a felettesem. Csakhogy igazi vámpíri erők tekintetében, maga a leggyengébb az itt jelenlévők közül. Eddig próbáltam időt nyerni magának, de úgy vélem kifutottunk belőle. Ha most megbocsát.

 Watt próbálta kiharcolni magát a beosztott szorításából, akin a tehetetlenség legkisebb jele sem mutatkozott.

- Nem megmondtam... Hogy nem tűröm, ha a saját csicskáim nekem hencegnek?

- Épp ezért csinálom, Mr. Stalf. Hajlamos vagyok alattomos módszerekhez folyamodni a pozitív munkakörülmények eléréséhez.

Egy pillanattal később a Magic Man csettintett az ujjaival és megrántotta kabátjának szegélyét. A kabát az eredeti méret többszörösére nőtt, szinte már köpeny is lehetett volna, mikor hirtelen köddé vált--elragadva a Magic Mant. Úgy tűnt ez jelzés volt, mert a szobában lévő többi személy is eltűnt. Páran beleolvadtak a padlóba, páran eltűntek a levegőben. Páran mintha nem is léteztek volna.

Ahelyett, hogy a lassan kiüresedő szobát figyelte Watt csak érezte ahogy egyre több hely szabadul fel. Végül csak Ő és a bohóc maradtak a szobában--előbbi csendben állt, utóbbi ordítva fetrengett a földön.

- Hé, Bohóc. Elég lesz.

- Aú, fáj... Hm?

Abbahagyta és kíváncsian Wattra tekintett. A férfi nem nézett vissza rá, figyelmét még mindig lekötötte a koporsó.

- Hagyd abba a színészkedést. Ideje menned - mondta érzelemmentes arckifejezéssel.
Az udvari bolondot igazán elszomorította a megjegyzés. Mintha engedelmeskedne, megvágott arca, sérült homloka és nyaka, még a sérüléseiből csorgó vér is halvány lett, akár a füst, majd újraformálódott. Sérülései eltűntek. Nem gyógyult meg--sokkal inkább a sérülései felett lévő hús ismét visszatért a helyére.

- Vedd észre. Talán tehetséges vagy, ha köddé kell változnod, de te sem vagy immunis a napfényre.

-...

A bolond tétovázott, majd végül bólintott és köddé vált-- a szó szoros értelmében.

Alakja tüneményként halványodott. Majd egyszer csak sápadt bőre, színes sminkje és felemás ruhája egy színes köddé oszlott szét. hamarosan nyoma sem volt.

A szobában csak a férfi és a koporsó maradt.

A férfi megrúgta a fedelet, utat adva saját érzelmeinek.

Úgy rugdosta, mint egy durcás gyerek a felhúzatós játékát.

Bamm. Bamm. Újra és újra.

Bamm. Bamm. Bamm. Bamm.

Mire a nap sugarai utat törtek maguknak az ablakon Watt abbahagyta a rugdosódást és nyújtózkodni kezdett.

Ezután felfrissült mosollyal nézett vissza a koporsóra.

- Hallod, Gróf? "Csakhogy igazi vámpíri erők tekintetében, maga a leggyengébb az itt jelenlévők közül." Ezt mondta az az átkozott Magic Man. Hát nem nevetséges? He?

Drámaian széttártra karját és az ablak felé lépett.

- A saját beosztottjaim megszégyenítenek és az a vakarék bohóc még sajnálni is kezd...

Komolyan azt hitte nem veszem észre? Elvégre a vakarcs az vakarcs marad. Egy hülyegyerek. ...Akkor mégis mi vagyok én, ha egy bolond is szánalmat érez irántam?

A férfi rátaposott az üvegszilánkokra, hangja lassan nőni kezdett,

- Bizony. Csak egy kis hal vagyok. Egy erőtlen barbár. Egy öleb. Egy kispályás. Egy tökéletlen semmirekellő. Te is így gondolod, nem? De gondolj csak bele. Ez ellen a félvér ellen vesztettél.
Hagyta, hogy a reggeli nap fénye teljesen rásüssön, majd Watt arca torz mosolyba fordult.

- Vesztettél, Gróf! Nem tudom hány évtizeddel, századdal vagy ezreddel élsz régebb óta, mint én, de a kiváló vámpírságodnak esélye sincs ellenem! Egy félvér damfir, ki csak az erőd és az élethosszod felével rendelkezik! Nyárfalevélként remeghetsz, kiabálhatsz, és az anyádat hívhatod és haboghatsz, mint egy idióta az sem lenne elég.  Forogj a szégyen pöcegödrében és üvölts, hogy hallhassam a kétségbeesett kiáltásaidat. Csak vergődj abban a fekete koporsóban, az idők végezetéig!

Miután rámordult a koporsóra, Watt ismét összeszedte magát és helyet foglalt rajta.

- ...De egy dolgot tisztázzunk, Gróf. Nem vetem meg az örökségemet. Hálás vagyok a szüleimnek. Az apám, az átlagember és az anyám, az átlag vámpír. Végül sikerült életet adniuk egy átlagon aluli félvérnek, de... - egy pillanatra elkalandozott, majd brutális mosoly jelent meg arcán - Tudod, hálás vagyok a saját gyengeségemért. Mert tudom milyen jó érzés alulról felverekednem magam.

Hirtelen felpattant és forogni kezdett, mintha táncolna.

- És ha egyszer megérzed az ízét nincs visszaút. Szóval egyedül fogok neki a mászásnak, Gróf. Kapaszkodóm pedig a te vereséged lesz! Az, hogy én vagyok a leggyengébb csak azt jelenti, hogy mindenkinél jobban élvezem, ha az erőm nőni kezd! Te csak ülj és nézz. Nézd a küzdelmem és, ahogy gyengén mászok feljebb! Csak maradj itt és várd az elkerülhetetlen vereséget...

A hosszú, drámai kijelentés után Watt hozzátette:

- Előretörök. Megölöm a nagykutyákat, bárkit aki az utamba mer állni vagy lenéz engem. Mindet lemészárolom--

Mielőtt kisétált volna az ajtón, mint minden normális ember bedobott egy utolsó megjegyzést.

- És a végén lemészárolom a szeretett kis kölykeidet.

Bamm.

A lezárt koporsó megremegett.

Watt aggódó tekintettel fordult vissza, de a koporsó meg mozdult többé. A szobát nyomasztó csend uralta.

Pár másodperccel később egy őszinte mosollyal kapcsolta fel a villanyt.

- Szóval végre kimutatod a dühödet. Meglepő, hogy három órával a bezárásod után is magadnál vagy, de azért megköszönöm. Most már sokkal jobban érzem magam. ...Nem, igazából nem akartam ilyen messzire menni. Férfiként akartam megküzdeni veled, de a parancs az parancs.

Kihasználva, hogy a beosztottjai nincsenek jelen Watt kimutatta a foga fehérjét.

- Csak blöffölök. Amint végzek a nagykutyákkal, első dolgom lesz, hogy kiszedlek onnan. Utána a szemed előtt mészárolom le a vakarcsaidat.

A koporsó még egyszer megremegett Watt utolsó szavaira. Watt kuncogott és kívülről bezárta az ajtót.

- Addig is tegyen egy hosszú pihenőt, Gróf Úriember.

Nem volt több lépés a napsütötte szobában. Csak a csendes koporsó maradt ott.

-----
-----
Prológus 4: A Lány a Koporsón Kívül
-----
-----

Szörcs szörcs - cseppen a vér

Nedves ajkak -- szörcs szörcs

A sötétségben.

Egy magányos férfi rohant keresztül a színtiszta sötétségben. Egy épület belseje volt? Egy barlang? vagy egy mély, sötét erdő, amin még a hold fénye sem hatolt keresztül?

- AAAAAAAAAARRGGHHHH!

A céltalan kiáltással a férfi az árnyak közé vetette magát.

Nem volt konkrét célja, viszont úgy mozgott mintha lenne valami mögötte. Lába végtelenül a földet rugdosta és messze gyorsabb volt, mint bármelyik halandó ember.

Bár testének szinte minden részét a rettegés uralta, szemeiben még megvolt a tudatosság.
Bizalmatlanág, düh és végtelen kétségbeesés.

Hogy létezhet ilyen átkozott lény?

Miért én? Miért én?

Miért, miért, miért?

Ahogy hagyta, hogy a kérdések tükröződjenek tekintetén és megvetette magát, amiért ennyire érdekelte ez a kérdés, még a tombolását is elnyelte a kétségbeesés, ami a sarkában loholt.
Hirtelen a sötétség fénynek adott utat. A hold kinézett a felhők közül, gyenge fényben világítva be a világot.

Bár a terület egy perccel ezelőtt még koromsötét volt a férfi majdnem nyílegyenesen futott át az erdőn, elárulva, hogy tökéletesen látta a környezetét.

- AAAAAAAAAAAAAAAAAARRRRRGGGGHHH!

Az embertelen, embertelen kiáltást hallatott. A hang ultrahangként visszhangzott az erdőben.
Ebben a pillanatban teste sötét lett, akár egy árnyék és szétfoszlott.

Úgy nézett ki, mintha egy halraj hirtelen szétszéledne a cápa láttán, de az újra összegyűlő lények nem halak, hanem megszámlálhatatlanul sok tinta fekete denevér volt.

Kutyaarc helyett az indiai denevérnél is nagyobb állatok közelebb álltak a vérszopó denevérekhez benyomott orruk miatt.

De kisebb megfigyelés után bárki láthatta, hogy egyik besorolás sem helyes. Talán mert ezeket a lényeket nem is lehetett denevérnek hívni. Természetellenes fekete bundájuk volt az egyik ok, de a legárulkodóbb mégis a lények szeme volt.

A férfi meneküléséből előbukkanó raj, kivétel nélkül, ugyanolyan szemekkel rendelkezett, mint a férfi. A denevérek szemei nem állatiak voltak. Mintha az emberi szemeket erőszakkal ültették volna át az állatok testébe. Ez az egy abnormalitás elég volt ahhoz, hogy a hideg futkosson tőlük az ember hátán. Több mint elég bizonyíték volt rá, hogy ez a teremtmény egy szörny volt--egy vámpír.

De már várt rá.

A kétségbeesés egészen eddig a pillanatig várt.

Ahogy a férfi testének helyén megjelent a raj, erős ütést érzett a hátán.

A különös érzés nem csak a férfire hatott, de a számtalan denevérre is, ami őt alkotta. A távolból úgy tűnhetett mintha egy vízfolyást oldalra irányítottak volna. A tárgyak, amiket az üldöző dobált a denevérek hátába szúródott.

Az emberi fül hallásának határain túli sikoly visszhangzott a denevérek között.
Egy perccel később tehetetlenül estek a földre.

Mi ez?! Mi talált el?

A lezuhant denevéreknek arra sem maradt erejük, hogy újra összeálljanak, de a vámpír tudata próbálta felfogni mi is történik valójában.

Az ütés ereje leterítette a szétszóródott testet—a denevérek hátán--hideg fájdalom hasított végig, átszúrva a gyomrukat.

Mi.... Mégis mi történik?! Mivel szúrtak át?! Ez a szín. Ezüst?! Nem. A sejtjeim nem pusztulnak. Nyugalom. Nyugalom. Koncentrálj és használd azokat a szárnyakat és állj össze utána farkassá változhatok, de ahhoz hogy újra átváltozhassak először össze kell állnom--ne. Ne. Könyörgöm, ha csak egy denevér is el tudna menekülni innen--

A vámpír kétségbeesetten küzdött a rátörő félelem ellen. Viszont valaki lassan, mintha csak őt gúnyolná előtűnt a sötétségből.

A denevérek a földön vergődtek.

Mielőtt a férfi rendezni tudta volna a gondolatait egy vékony láb taposott rá az egyik denevérre-- vékony bokáján vastag hegymászáshoz használt cipőt viselt.

KÉREM, NE!

Üvöltötte a férfi. De nem fájdalmában, inkább félelmében. Viszont denevér rajként nem tudta emberi hangon közölni ezeket a szavakat--ezért olyan volt, mint rg csipogás.

- Melhilm Herzog. Rengeteg képessége van, de a köddé válás pont nem tartozik közéjük.
Ahogy meghallotta a személyes információinak gépies közlését a férfi agya még mélyebb kétségbe zuhant.

Honnan tudja ez a lány a nevemet? És mégis honnan tud a képességeimről?! Hogy tudhat egy emberlány ennyit rólam?!

A rettegés, amire rásütött a hold fénye egy gyönyörű fiatal nő volt, nagy valószínűséggel ázsiai vérvonalból.

Ő üldözte a Melhilm nevű vámpírt.

Bár jogosan sokkal erősebb olt egy embernél életében most először tapasztalta milyen is az igazi rettegés, mikor meglátta a fajtársainál jóval törékenyebb lányt.

Nehéz volt lenyelni egy ilyen szégyent, de hamar eluralkodott rajta egy másik érzés.

Ki ez a lány?! Egy egyszerű ember, egy erőtlen ember, hogy lehet sokkal gyorsabb és erősebb nála miért nem működik az erőm miért miért miért-

Elsőre arra gondolt, hogy ő is egy vámpír, de az előtte álló lánynak egyértelműen emberszaga volt.

Akkor is túl erős, ha olyan damfir, mint Watt! Mi ez, hogy létezhet ilyen a kutatásom majdnem teljes és úgy tiszteltek volna minket, mint a régi mítoszokban és legendákban olyan közel voltam közel--

Utolsó próbálkozásként, hogy elmeneküljön a végső kétségbeesés elől, Melhilm gondolatai segítségével megpróbált előhozni egy újabb érzelmet.

Ez az ember, aki győzedelmeskedett egy vámpír felett-- milyen volt az arckifejezése? A legyőzött férfi az egyik denevér segítségével a nő emberi szemeibe nézett.

És kívánsága teljesült.

A lány arcán nem volt jele gépies kötelezettségteljesítésnek vagy dühnek, csak tiszta izgalomnak. Olyan szemekkel nézett le Melhilmre, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékára.
Ahogy Melhilm lenyugtatta a szívében tomboló érzelmek káoszát és ismét arra koncentrált, hogy az egyik denevérrel megnézze a lány arcát. Hirtelen behunyta szemét, ajkai mosolyra húzódtak.

--Jó étvágyat--

Szavait ismeretlen nyelven mondta, amiből Melhilm egy szót sem értett, de hamarosan minden világossá vált. A lány felvette a denevért, amivel nézte és az arcához emelte.

Belepillantott a denevér kísérteties emberi szemeibe. És bár számtalan érzelem kavargott bennük, mind az ezután következő eseményhez volt köthető félelemből indult ki.

És, amint a lány ezt nyugtázta,

szemrebbenés nélkül leharapta az apró fejet.

Öröm, és még nagyobb öröm.

AAAAAAAAAAAAAAAAAAAARRRRRRGGGHHHH!

A vámpírnak arra sem volt ideje, hogy a tudatát elvonja a denevértől mikor megérezte, ahogy  fejét elfogyasztják.

Több volt ez puszta fájdalomnál. A tudatában rendszeresen érezte a veszteséget és mintha az energiáját elszívták volna a testéből.

A végtelen agóniájában a férfi végre megértette mi ez a lány és kiáltott:

Egy Ragadozó! Szóval ez vagy te! Hogy lehet egy alantas ember-

A Melhilm Herzognak nevezett vámpír utolsó sikolyai ultrahangként visszhangoztak a denevérekből, de örökre elvesztek a sötétségben anélkül, hogy bárki meghallotta volna őket.

Mire befejezte a denevért a nő arca tiszta vér volt.

Tétovázás nélkül nyúlt a másodikért.

Minden denevér hátába fémvilla szúródott és most még jobban küzdöttek és csapdostak mint eddig. De a hasukat átszúró villák megakadályozták őket a mozgásban így csak kétségbeesve várhatták a sorukat.

Természetesen minden denevér tudata egy vámpírhoz tartozott.

Ha észrevette is, a lány egy újabb denevér fejét harapta le majd kiitta a vérét.

 Bár az álláról lecsöpögő vér látványa félelmetes volt, a hold fényében mégis harmonikus összképet alkotott.

Pont, mint egy mesebeli vámpír.