Phantasmagoria
 

A Raira Akadémia egy koedukált privát középiskola Dél-Ikebukuroban. A birtok, amin az iskola fekszik önmagában nem valami nagy, de mivel az épületet a birtok határvonalán belül minél nagyobbra építették, a diákok nem érezték túl szűkösnek.

Mivel az iskola nagyon közel volt az Ikebukuro Állomáshoz, még azok is bejárhatnak otthonról, akik Tokyo egyik külső negyedében laktak, emiatt pedig az iskolába járás ezen módja hamar meghatározó irányzattá vált. Továbbá a tanulmányi átlag lassú növekedése és a felvételi vizsga nehézsége miatt, nyugodtan elmondhatjuk, hogy Mikado és barátai egy nagyon erős iskolába jártak.

    A magas iskolaépület tetejéről teljes rálátás nyílt volna az egész városra, ha a félelmetes hatvan emeletes épület nem torlaszolja el kilátást. A tető másik oldaláról a Zoushigaya Temető volt látható és annak ellenére, hogy a város közepén helyezkedett el, magányos és kísérteties légkör uralkodott körülötte.

    Az évnyitó szinte zökkenőmentesen zajlott, ezután Mikado és Masaomi a saját osztálytermeikbe mentek, hogy ott részt vegyenek egy átlagos osztályfőnöki órán.
- Ryuugamine Mikado vagyok. Örvendek a találkozásnak.

    Ahogy bemutatkozott, azon aggódott, hogy valaki majd megjegyzést tesz a furcsa neve miatt, de nem volt különösebb reakció. Társai látszólag a vártnál jóval közömbösebbek voltak egymás nevei iránt. Ennek ellenére, Mikado figyelmesen végighallgatta a többiek bemutatkozását, hogy minél jobban megismerhesse őket.

    Voltak, akik pár könnyedebb viccet is vegyítettek a bemutatkozásukba, de akadtak olyanok, akik csak elmondták a nevüket és visszaültek a helyükre. Továbbá sokan azonnal bealudtak. Egy ember különösen felkeltette Mikado érdeklődését: a Sonohara Anri nevű lány.  Szép volt, szemüveges, sápadt és viszonylag kistermetűnek számított egy középiskolás diákhoz képest. Viszont valamilyen oknál fogva olyan légkör vette körül, ami távol tartotta az embereket; nem mintha a többieket kényszerítették volna, hogy békén hagyják, inkább azt a benyomást keltette, hogy visszautasít minden kapcsolatot.

- Sonohara Anri vagyok – mondta alig hallhatóan, ám szavai Mikado füleiben mégis tisztán és érthetően csengtek. Földöntúlisága elkülönítette az osztály többi részétől.

      A többi diák, mind átlagos „középiskolai tanuló” és nem volt köztük túl sok olyan, akik „minta diák” vagy „rossz diák” érzését keltették volna.

      Ha volt még valami, ami felkeltette Mikado érdeklődését, az az osztály egyetlen hiányzója volt. Egy lány, akit Harima Mikának hívtak. Először azt hitte csak megfázás vagy valami ehhez hasonló, ezért gyorsan megfeledkezett róla.

Csakhogy, amint bejelentették a hiányzását, Sonohara Anri aggódva az üres székre pillantott.

    Miután az osztályfőnöki minden nehézség nélkül befejeződött, Mikado találkozott a szomszéd osztályba járó Masaomival. Ugyan a fiú magán hagyta mulatságos fülbevalóit, még így sem tűnt ki különösebben a többi diák közül. Inkább, Mikado nem illet a sorba. Mivel az iskola nem tette kötelezővé az egyenruhákat. Annak ellenére, hogy mindketten az évzáróra előírt inget viselték, első ránézésre senki meg nem mondta volna, hogy egy iskolába járnak.

- Na, mivel egy egész napot arra pazaroltál, hogy pakolássz és bekösd a neted, ma elviszlek valahová. Csak nevezd meg a helyet.

       Az ajánlat visszautasítására való ok hiányában, Mikado vele tartott. És mivel az iskola pontos időpontot adott meg a klubtagok toborzására, még nem kellett kiosonva távozniuk az iskola kapuján.

       Miután elhagyták az iskolát, a szeme sarkából figyelte, ahogy elhaladnak a Sunshine 60 mellett, miközben a belváros felé igyekeztek. Mikado számára Ikebukuro egy rejtélyes város volt. Bár az utcák mind ugyanakkorák voltak, ha az ember csak egyszer rossz irányba fordult könnyen egy olyan helyen találhatta magát, ami egy más város érzését keltette. Mivel minden utcának megvolt a maga kis külön kultúrája amiben elmélyedhettek, akárhányszor Mikado belépett egy újba, egyszerre érezte magát nagyon kényelmetlenül és teljesen ledöbbenve.

- Van ahová el akarsz menni?
- Öh, nos… Mit szólnál egy könyvesbolthoz? – válaszolta Mikado, ahogy elhaladtak a 60 Street bejáratánál lévő gyorsétterem előtt. Masaomi töprengett egy kicsit, majd válaszolt:
- A Junkudo a legjobb könyvesbolt errefele… De mit akarsz pontosan?
- Ömm… Gondoltam veszek pár mangát otthonra olvasgatni…
          Ezt hallva Masaomi csendben sétálni kezdett.

- Ebben az esetben, van egy bolt, ahol rengeteg mangát árusítanak, szal’ indulás!
 Miután a sarkon lévő árkád felé indult, bevett egy jobbkanyart a következő utcánál. A 60 Streetet ismét más légkör járta át, és Mikadot megint elfogta az-az érzés, hogy elveszett egy másik városban. Így is minden erejét bele kellett adnia, hogy a pályaudvarról visszataláljon a saját lakásáig. Még mindig úgy érezte, ha átmegy egy-két sikátoron már nem tudna egyedül visszajutni.

- Úgy tűnik doujinshit is árulnak.
  Mikado épp elég időt töltött a neten, úgyhogy ez a terület nem volt idegen számára, de még életében nem vett ilyet magának. Halványan emlékezett valami olyasmire, hogy pár lány nagy port kavart körülötte a középiskolában, de már a neten fellelhető információk miatt csak 18+-os képek kavarogtak a fejében.
- T-tényleg nem baj, ha bemegyünk? Nem lesznek dühösek?

- Mi?

   Mikor már Masaomi zavartan reagált volna társa nevetséges kérdésére, valaki megszólította a háta mögül.

- Hé, ez Kida-kun!
- Hé~ Rég találkoztunk!

- Ó, Karisawa-san, Yumasaki-san, jó látni titeket.

Egy nő és egy férfi állt ott. Bár egész nap a levegőn voltak, bőrük mégis rendellenesen sápadt volt. A szúrós-szemű nyurga pasas még egy nehéznek tűnő hátizsákot is cipelt.
  Amíg Mikado ezeken töprengett, a nő megkérdezte Kidát:
- Ki ez a srác? A barátod?
- Ja, egy régi haverom és mától kezdve ugyanabba a középsuliba járunk.
- Azta, szóval mától kezdve középiskolás vagy. Gratula.
Miután befejezték a különösen kötetlen társalgásukat, Masaomi bemutatta őket.

- Ő Karisawa-san és ő pedig Yumasaki-san.
- …Öh…Ömm… az én nevem Ryuugamine Mikado,

A név hallatán a Yumasaki nevű férfi félrebillentette a fejét. Egy majdnem robot-szerű mozgás volt, mégis teljesen szándékos. A Mikadoban felgyülemlő zavarodottság ellenére, valamiért Yumasaki Karisawahoz fordult és megkérdezte:
- Ez egy írói álnév?

- Mégis miért használna egy elsőéves középiskolás álnevet? … Oh, várj, úgy érted, például a rádióadásokhoz vagy az újság cikkekhez?

- Ö-öm…valójában…ez az igazi nevem… - jelezte Mikado elhaló hangon és a páros szemei tágabbra dülledtek.
- Csak viccelsz, komolyan igazi??!
- Haver, ez beteges! Ez valami hihetetlen! Ember, mintha egy manga főhőse lennél!
- Elég… Még a végén elpirulok miattatok?
- Kida-kun, te meg minek pirulgatsz?

Mikado- akit teljesen kihagytak a beszélgetésből, annak ellenére, hogy Ő volt a szóban forgó téma- csak állt és azt sem tudta mihez kezdjen. Ezt észrevéve, miközben Yumasaki a telefonján megnézte az időt ezt motyogta – Ember, bocs, hogy feltartottunk benneteket. Épp mentetek valahova, nem?
- Nem, nem igazán sietünk annyira…
Hirtelen figyelmességükön meglepődve, Mikado sietve a fejét rázta.
- Nem, nem, mindegy, mindegy. Sajnálom, hogy így raboltuk az idődet, Kida-kun.

- Épp az árkád felé megyünk, ti is vásárolni jöttetek?
- Ja, veszünk pár mangát.

    Ennek hallatán Yumasaki a háta mögé tette a kezeit és párszor megkopogtatta a hátizsákját.
- Hayayaya, mi épp onnan jövünk. Tudod, mivel a Dengeki Bunko kiadó új regénye pont ma jött ki, egy csomót vettünk. vagy harmincat,
Mikado már hallotta a „Dengeki Bunko” nevet. Ez a cég volt a light novel kiadás alappillére és úgy emlékezett, hogy alkalmanként még a hollywoodi filmek japán fordítását is ők adták ki. Régen, még középiskolás napjaiban vett egy pár könyvet tőlük, de még így is, harminc könyv egy kicsit húzós volt.
- Tényleg ilyen sokat ad ki a Dengeki Bunko egy hónapban?
Ennek hallatára Karisawa kuncogni kezdett majd válaszolt,
- Lehetetlen, dehogy is! Egy neki, egy nekem és még vettünk pluszba legalább tízet, hogy ma este elhasználjuk!
- És van még egy csomó, szóval még kitaláljuk mennyit égetünk el, tudod, olyanokat, mint moe-san¹. Áh. Még aláírásom is van Juby Shimamototól!
  Mivel fogalma sem volt róla, hogy miről is beszél Yumasaki, Mikado Masaomihoz fordult segítségért.
- …Csak fogd fel úgy mint egy varázslatot vagy mit, és ne is törődj vele. Ők abba a típusba tartoznak, akik azt hiszik mindenki tudja miről beszélnek.

      Yumasaki folytatta a geekes hencegését miközben Masaomi csendben Mikadohoz suttogott, de Karisawa még időben észrevette a történéseket és könyökével gyengéden meglökte barátja hátizsákját.
- Miért kérkedsz a panpiknak²? Na, mi most megyünk. Hali~
    Miközben figyelték, ahogy a páros gyorsan eltűnik, Mikado kíváncsian motyogott maga elé,

- Ma este… használni fogják a Dengeki Bunko könyveket…?
     Kétségei voltak afelől, hogy mire is fogják pontosan használni őket, de lehetetlenség volt megkérdezni tőlük, mivel már rég máshol jártak, ezért inkább bement Masaomival a könyvesboltba.

- Azta, jó nagy választékuk van! Lenyűgöző! A Toranoanaban több könyv van a manga részlegben, mint otthon az egész boltban!

- Ja, Ikebukuroban sok helyen árulnak mangákat, például ott az Animate és a Comic Plaza. Ha pedig a mangákon kívül más könyvet is szeretnél a Junkudoban mindent megtalálsz. Annak az épületnek az egész kilencedik emelete egy könyvesbolt.

      Befejezték a vásárlást és elindultak a Sunshine felé.

- Még mindig nehezen tudom elhinni, hogy ilyen emberekkel barátkozol.
- Karisawa-sanra és Yumisaki-sanra gondolsz? Miért, talán azt hitted csak kilyukasztott fülű szőkékkel barátkozom, akiknek a festékhígító megolvasztotta az agyát. Végül is, elég furák, de ha a jó oldalukon állsz, akkor nagyon kedvesek.

- Ó, valóban?
   Valamiért még mindig zavarta, de nem igazán volt kedve kigondolni egy visszavágást, ezért inkább hagyta a dolgot.

- Elvégre, sok mindenbe beleütöm az orromat. Tudom hol vannak azok a boltok és, hogy hol kaphatsz olcsó használt ruhát. Még arról is van infóm, hogy juthatsz be a klubokba és a bárokba és, hogy kell alkudozni az utcai dílerekkel.
- Ezt mind tudod, he?
- Nos, ha sok mindent tudsz, akkor van miről beszélned a lányokkal.

- Milyen nemes érdek...
    Masaomi büszkén bólintott Mikado motyogására.

Hogy gyönyörködhessen a látványban séta közben, Mikado úgy döntött amennyire csak lehetséges emelt fővel jár a mai napon.  De, ami a leginkább magára vonta a figyelmet az a Cinema Sunshine óriás kivetítője, és a megszámlálhatatlanul sok, összefüggő vonalat alkotó moziplakát volt, amik szomszédos épületek oldalát borították. Ugyan először fényképeknek tűntek, de Mikado hamar rájött, hogy a legtöbb csak a fotók kézzel rajzolt másolata, ez pedig sokkolta egy kicsit.

     Azon gondolkozva, hogy vajon mi lehet a többi bolt, Mikado megfigyelte a környezetét, emiatt észrevett valamit, ami jobban kitűnt, mint bármelyik ottani épület.
- Mi?
   Egy fekete ember, aki látszólag keresett valakit – ez a látvány ugyan nem ment ritkaságszámba ezen az utcán – de a kinézete mégis szokatlanná tette. Több mint két méter magas és olyan izomzattal rendelkezett, mint egy profi birkózó. A másik dolog, amivel könnyen magára vonta a figyelmet, hogy mindeközben séf ruhát viselt. Épp mikor Mikado szemei elkerekedtek, a gigantikus féri hirtelen felé fordult és tekintetük találkozott.

- Onii-san, rég nem láttalak!
- ?!

   Ugyan még sosem találkozott ezzel az emberrel, Mikadot úgy köszöntötte, mintha már régóta ismernék egymást. Nem tudta mit válaszoljon. Már azon gondolkozott „A Tokyoban való életnek könnyűnek kéne lennie, de véget érne már ez az egész?”

   Aztán Masaomi, mintha egy mentő alakulatot küldene, közbeavatkozott.
- Simon! Jó rég találkoztunk! Hogy vagy? – és teljesen elterelte a férfi figyelmét Mikadoról.
- Ó, Kida, egyél sushi, lenni jó. Olcsó lesz. Sushi lenni jó.
- Rendben, de most le vagyok égve, majd máskor. Gimibe járok, úgyhogy majd keresek munkát valahol. Aztán ha lesz pénzem, eljövök ide, úgyhogy majd adj kedvezményt, oké?
- Ó, ez nem lenni jó. Ha ezt tenném, találkoznék egy nedves sírral Oroszhonban.
- Hogy tervezed ezt végrehajtani a szárazföldön?
    Csendben nevetve, Masaomi folytatta a beszélgetést és a megfelelő helyeken visszavágott. Mikado kétségbeesetten próbált lépést tartani, de akárhányszor az óriás Simon nevű férfira nézett, az csak integetett neki. Összezavarodott, mikor nem tudta eldönteni, hogy is beszéljen vele és végül lehajtott fejjel sétált el, mintha bocsánatot kérne valamiért.

- Őt is ismered?
- Aha, Simon egy Fekete-Orosz, aki felhajtóként dolgozik az orosz tulajdonban lévő sushi bárban.
…Fekete-Orosz?

- Bocs, de ez vicces akart lenni?
- Nem, komolyan.  A valódi neve Samia, de mindenki csak Simonnak hívja, mint az angol név. Nem tudok pontos adatokat, de úgy tűnik a családját kiutasították Amerikából vagy honnan. Aztán egy orosz barátja sushi éttermet nyitott és ezért dolgozik itt.

    A sztori úgy hangzott, mint egy totális hazugság, de Masaomi szemei mást mondtak. Valószínűleg az egész történet igaz volt. Látva Mikado döbbent tekintetét, Masaomi úgy érezte kénytelen folytatni a történetét:
- Jobb ha nem teszed az ellenségeddé. Mikor egyszer leállított egy verekedést, egy vele egy méretű embert emelt fel minkét kezében, és a pletykák szerint félbetört egy telefon póznát.

Ezt hallva Mikadonak eszébe jutott az ember tankszerű testfelépítése, emiatt borsódzni kezdett a háta. Miután még egy kicsit sétáltak Mikado csak annyit motyogott:
- Ez félelmetes.
- Hm? Mi az?

- Csak arra gondoltam milyen sokféle emberrel tudsz beszélni…
Mikado ezt őszinte bóknak szánta, de Masaomi viccként fogta el. Kuncogott egy kicsit, majd ásított, mintha ez valaki más problémája lenne.

- Akkor sem hívlak meg, ha hízelegsz.
- Ez nem hízelgés!
  Igazság szerint, Mikado igenis tisztelte Masaomit. Egyedül nem tudott volna túl sok mindent csinálni Ikebukuroban és, ha egyedül hagyták volna akkor talán összetaposva, holtan feküdne az utcán. Nehezére esett elhinni, hogy ebben a városban mindenki olyan, mint Masaomi. Általános iskola óta, Masaominak meg volt az a rejtélyes varázsa, hogy másokat magához vonzzon, és helyzettől függetlenül volt annyi bátorsága, hogy bárkivel fenntartások nélkül beszéljen.

  
    Bár még csak pár nap telt el az Ikebukuroba érkezése óta, mégis mind a város, mind pedig Masaomi számtalanszor lenyűgözték. Amint ezt észrevette, reménykedni kezdett, hogy talán egy napon Ő maga is ilyen lehet.

   Mikor Ikebukuroba érkezett egyetlen egy – habár nagy – célja volt: elszabadulni a megszokott életétől. Nem mintha ez lett volna a költözésének fő oka, de valahol a lelke mélyén folyamatosan az „új énjét” kereste. Úgy gondolta, hogy talán, ha ebben a városban van, akkor ugyanazokba a „különös” dolgokba keveredhet. Pont mint amik a TV-ben és a mangákban történtek.

   Mikado nem akart hős lenni vagy bármi ehhez hasonló. Ő csak szeretett volna valami olyat tapasztalni, amire eddigi életében nem volt alkalma. Ennek még ő sem volt tudatában, de attól a perctől fogva, hogy betette a lábát ebbe a városba, a félelem kiegészítéseként erőteljes eufórikus érzés tört elő belőle.

      És most ez az érzés az előtte lévő fiútól jött, aki „megszelídítette” a városi vadont. Annak ellenére, hogy csupán 16 éves volt, Masaomi kétségtelenül hozzászokott a városhoz.

     Miközben Mikado el volt foglalva, hogy azon gondolkodjon a barátjának mindene megvan, amiről ő csak álmodott, azon volt, hogy eltüntesse a félelmét és az izgatottságát… vagy legalábbis azon kellett volna lennie. De a következő pillanatban a maradék nyugalmat összezúzta az új rémület és eufória hulláma, ami megjelent a lelkében.

- Hé.
  Egy nagyon üdítő hang volt. Olyan érzést keltett, mintha az égből szólna hozzájuk és valamiért rendelkezett egyfajta átlátszósággal, ami az égre emlékeztette őket.

Ennek ellenére, abban a percben, hogy Masaomi meghallotta, olyan arcot vágott, mint akit hátba lőttek egy nyílpuskával, azonnal a higgadt hang irányába fordult miközben kiverte a víz.

  Ez Mikadot is arra késztette, hogy hátranézzen és meglásson egy fiatal, kellemes arcú férfit. Törékenynek tűnt, de ezzel együtt az arca, mintha nem ismert volna félelmet és tökéletesen illet rá a „jóképű” jelző. Szemeiből olyan mértékű gyengédség sugárzott, hogy az ember azt hihette bármit képes elviselni és mégis volt bennük egy különös fény, ami azt sugallta, hogy az egész világot lenézi. Más kitűnő jellegzetessége, ami változtatott volna az általános benyomáson nem volt, viszont jellemének csak homályos árnyalatai látszottak.

   Kinézet alapján lehetetlenség volt megmondani a pontos korát, de láthatta rajta, hogy már elmúlt húsz.

- Rég találkoztunk, Kida Masaomi-kun.
A teljes neve hallatán Masaomi egy olyan arcát mutatta meg Mikadonak, amilyet ezelőtt még sosem látott és nagyot nyelt mielőtt válaszolt volna –

Oh…öh…Ja…

  Masaomi esetlen hebegése sokkolta Mikadot.

Talán ez az első alkalom, hogy Masaomi ilyen képet vágott - gondolta.

 Masaomi szemein félelem és undor villant át, arcát próbálta merevvé tenni, hogy erőszakosan semlegesítse őket.

 - Az egy Raira Akadémiás egyenruha, ugye? Legalábbis gondolom onnan van. Ma volt az évnyitó? Gratulálok. –a férfi igencsak nyugodtan adta tudtukra gratulációját, de nem közömbösen. Egyszerűen csak a lehető legkevesebb érzelem változást mutatta.

- I-Igen. Köszönöm.
- De hisz nem csináltam semmit.
- Ritkán látni téged Ikebukuroban…
- Valóban. De most találkozom pár barátommal. Ki ez a gyerek?

Tekintetét Mikado felé fordította és pillantásuk találkozott egy másodpercre. Általában lesütötte volna a szemét, de most Mikado képtelen volt rá. Úgy érezte, ha félrenézne, akkor az egész lényét megtagadnák. Fogalma sem volt honnan jött ez az érzés, de teljesen megbabonázták a férfi szokatlanul lelkes szemei.

- Csak egy barát.

Normális esetben az ember a teljes nevet is mellékeli a bemutatáshoz, de Masaomi egyértelműen próbálta elkerülni. A férfit ez nem igazán izgatta és inkább közvetlen Mikado felé fordult.

- Orihara Izaya vagyok. Örvendek a találkozásnak.
Amint meghallotta a nevet Mikado számára minden világossá vált. Ez volt az a valaki, akivel nem volt ajánlatos összeszűrni a levet; valaki akit nem volt ajánlatos ellenséggé tenni. De az előtte álló ember egy cseppet sem tűnt veszélyesnek. Az éles tekintetétől és az igényes külsejétől eltekintve csak egy átlagos fiatalember volt. Még talán a fényes fekete haja miatt tűnt ki a körülötte lévő szőkített tömegből. Könnyű lett volna elképzelni, mint egy értelmiségit, aki egy távoli vidéki iskolában tanít.

  Ezen elmélkedve Mikado úgy döntött mégis megadja neki a nevét.
- Mintha egy légkondicionáló neve lenne.

Mikado teljes nevének hallatán, Izaya nem viccelődött vele, de még csak meglepettnek sem tűnt, egyszerűen csak megmondta az őszinte véleményét. Mikado bajban volt, mert nem tudta hogyan folytatni a beszélgetést, de mielőtt kinyithatta volna a száját, Izaya felemelte a kezét.
- Nos itt az idő hogy a kötelezettségeimmel is foglalkozzam.

És ezzel gyorsan elhagyta a helyszínt. Amint meggyőződött róla, hogy eltűnt Masaomi kiegyenesedett és mély levegőt vett.

- Menjünk mi is. Öh hová is megyünk pontosan?
- Az a férfi… tényleg olyan ijesztő?
- Nem nevezném annak… nem, nos, csináltam pár dolgot a általánosban… és, ha egyszer kapcsolatba kerülsz vele, akkor válik igazán félelmetessé. Mármint, nem úgy rémisztő mint egy Yakuza egyszerűen csak kiszámíthatatlan. Nem igazán tudod megmondani mi lesz a következő húzása vagy öt másodperccel később már teljesen más világnézete lesz. Nem azért ijesztő, mert veszélyes… csak szimplán rosszul leszel tőle vagy valami ilyesmi. Egy taszító erő, ami csak apránként jelenik meg. Mindenesetre soha többé nem megyek „arra az oldalra”. Ha füves cigit akarsz szívni vagy valami, jobban jársz, ha tőlem kérsz, mintha tőle.

   A „füves cigi” kifejezés hirtelen megjelenésének hallatán, Mikado hevesen megrázta a fejét. Még életében nem látott olyat, de volt rá pár tippje az interneten olvasott információk alapján.

- Viccelek. Lefogadom, hogy te húsz éves korodig hozzám sem nyúlsz az italhoz és cigihez. Na amúgy, jobb, ha nem kötsz ismeretséget se vele sem pedig Heiwajima Shizuoval. Ezt jól jegyezd meg.

   Miután ezt nyomatékosította több említést nem tett Izayáról, csendben sétáltak tovább. Ez volt az első alkalom, hogy Mikado ilyennek látta Masaomit. Sőt igazából miatta jobban aggódott, mint Izaya miatt.

   Talán ebben a városban korlátlan mértékű rendellenességgel találkozom majd.

  Mikado elég nagy ugrást tett a logikájával, viszont az Ikebukuroval szembeni elvárásai őrült tempóban nőttek.

  Még csak pár nap telt el az érkezése óra, mégis a „haza akarok menni” mondat teljesen eltűnt a szótárából.
Az emberáradat, ami azelőtt rideg és monoton volt most úgy nézett ki mint egy nyüzsgő tömeg, tagjai tele vannak reménnyel, ami megemelte a város hangulatát.

    A mai naptól kezdve kezdődik el az igazi móka. Biztosra veszem. A kalandok, amikre olyan régóta vágyok elkezdődnek. Kétség sem fér hozzá, hogy TV doramába és mangába illő események tanúja leszek amíg ebben a városban vagyok.

  Miközben szemei csillogtak az eltorzult káprázatoktól, Mikado rájött, milyen magas reményeket fűzött az elkövetkezendő életéhez.