Phantasmagoria
 

[1]

Tíz évvel később…
Egy kis hegyek közé fészkelődött  európai királyságban – A Szent Marguerite Akadémia egyik ragyogó sarkában, az iskola mögötti virágágyás közelében két gyerek beszélgetett.
…mikor a tengerparti járőr odaért, a tányérokon lévő étel még melegen gőzölgött, a kandalló vörösen égett és az asztalon szétszórt kártyalapok hevertek, várva a következő kört! Viszont nem volt ott senki.—sem utasok, sem matrózok. Mindenki eltűnt. Néhány kabinban véres falak őrizték a dulakodás nyomait , de soha nem találtak egyetlen holttestet sem.
- Tényleg?
   Az iskola épületének C alakja volt és egy kis háromfokos lépcső vezetett a hátsó ajtótól egészen a központi kertig. A két diák a második lépcsőfokon ült, közelhajolva egymáshoz. Körülöttük színpompás virágtenger ringatózott a gyenge tavaszi szellőben.
    Az egyik diák egy kis ázsiai fiú a másik pedig egy szőke kaukázusi lány volt. A komoly fiú, Kazuya Kujo, külföldi diák volt egy kis távol keleti szigetországból. A lány, Avril Bradley, szintén külföldről jött, viszont Angliából. Még csak most csatlakoztak az osztályhoz, de mivel mindketten külföldről érkeztek, jól kijöttek egymással.
  Avril épp belemerült a saját kis kísértettörténetébe és emiatt egy picit bebandzsított elrontva gyönyörű kinézetét. Rövid szőke haját felborzolta a szél.
- De aztán---
- Igen? Folytasd már!
- Amíg az őr a hajó belsejét vizsgálta, az egyik kezével megérintett egy virágvázát – és a semmiből kilövődött egy nyílvessző! Csak egy hajszálon múlt, hogy nem ölte meg!
- Ezt meg, hogy érted? A váza rejtett csapda volt? Vagy valaki rejtőzködött a közelben és lőtt a számszeríjjal, mikor az őr megérintette a vázát?  Vagy…
   Abban a percben, mikor Kazuya nagy komolysággal elkezdett töprengeni Avril ingerültem grimaszolni kezdett. Ez elkerülte Kazuya figyelmét, ezért egészen addig beszélt, amíg a másik a szája elé nem tette a tenyerét.
- …hmmmfmgmmng…?!
- Jól van, Kazuya! Csak figyelj, most érek a jó részhez. Néha olyan komoly vagy, hogy az már unalmas!
- Sajnálom, kérlek folytasd Avril – mondta Kazuya. Egyértelműen nem fogta fel a panasz okát – de mivel Avril lány volt, bocsánatot kért.
- Becsületszavadra? Helyes. Az őr hívta a rendőrséget és együtt alaposan átvizsgálták a helyszínt. De a víz lassan ellepte a kabinokat és  mielőtt találhattak volna valamit a Queen Berry süllyedni kezdett! Vízpára és borzalmas mennygörgő hang kísérte, ahogy lesüllyedt– az óceán mélyére, fedélzetén a menekülésre képtelen emberekkel!
- Ó istenem.
-De  - Avril ügyet sem vetett Kazuya vénemberes megnyilvánulására és folytatta a történetét, hangszíne, izgatottságával együtt egyre magasabbra hágott – ugyan tíz éve elsüllyedt, a Queen Berry néha még most is felbukkan.
- Nem, dehogy, hisz elsüllyedt.
- Áh, Kazuya! Fogd már be a szád!
- Sajnálom.
- Viharos éjszakákon, hirtelen kiemelkedik egy ködfelhőből, fedélzetén az összes eltűnt ember testével. Miután újra élőket csalogat magához ők lesznek az áldozatok, akik a hajóval együtt süllyednek. És te…
Avril hangja egyre mélyebb és mélyebb lett, Kazuya pedig lélegzetvisszafolytva figyelt.
Hirtelen a lány kék szemei tágra nyíltak – …Leszel a következő! Ááááááááá!
- Iiiiiiiiij!
- Ah ha ha ha ha! Megvagy Kujo! Úgy visítottál, mint egy lány! Ennyit arról, hogy egy katona fia vagy – sikítottál egy kísértet történeten! Ah ha ha ha! – kiabálta győzelemittasan Avril.
    Kazuya szégyenkezve lehorgasztotta a fejét és az orra alatt halkan átkozódott. Miközben épp megbánta, hogy hagyta feltörni azt a sikolyt Avril felállt és leporolta rakottszoknyáját, ezután ide-oda ringatta. A napsugarai fényükkel beragyogták az egész kertet, emiatt Kazuyának hunyorítania kellett, de szemeit még így is elvakította picit.
- Na, vissza az osztályba! – jelentette ki Avril boldogan – Meglep, hogy ilyen könnyen megijedsz Kujo. Jó jegyeid vannak és mindig olyan komoly arccal járkálsz fel-alá, pont mint egy katona fia – legalábbis ezt hittem. Micsoda sokk!
 Avril nem gondolta komolyan, amiket mondott, számára ez csak egy játék volt. De a gyerekes boldogsága elég volt ahhoz, hogy Kazuya kedélye nyomott legyen.
- Egy null a javamra! Juhú! – kiabálta és beszaladt az iskolába.
 Ahogy Kazuya figyelte a távolodó alakot szigorú fogadalmat tett – Kitalálok egy olyan ijesztő történetet, hogy a végén ő fog sikítani! Bosszút állok! Egy birodalmi katona fiaként, a szavamat adom rá!

  Ezután kínjában megrázta a fejét és követte az osztályterembe – ahol, mint jobb esetben, mindenki tizenöt éves volt, fehérbőrű és nemesi származással rendelkezett.
   Sorokban szépen megmunkált tölgypadok álltak, amik mögött fiúk ültek drága mandzsettagombbal, csillogó nyakkendőtűvel, és lányok gondosan ápolt hajjal és körmökkel.
 Fehér bőr, hosszú karok és lábak, és gőgös arckifejezések vették körbe. Kazuya Kujo volt az egyetlen ázsiai és akármilyen komolyan is viselkedett, nem illet be a képbe.
   Az első távolkeleti fiú helyzete korántsem volt olyan rózsás. Abban a pillanatban, hogy belépett a terembe a többi diák felé tekintett, félreállva az útjából miközben azt suttogták – A Kaszás! Visszatért!
Ahogy elegánsan franciául duruzsoltak, Kazuya még jobban elszomorodott.

1924-et írunk. Sauville királysága egyike Európa legkisebb országainak, határos Svájccal  a magas hegyekkel és a lankás fennsíkokkal. Míg a franciaországi határt hatalmas szőlőkertek szegélyezik és az olaszországi területeken egy nyüzsgő kikötő város fekszik.

A térképeken ez az ország a leghosszabb és egyben a legvékonyabb. Egyik végében az Alpok érintetlen csúcsaival, másikon az Oroszlán öblével, ahol a nemesek a nyári házaikat tartották. És az őt körülvevő nagy hatalmak ellenére Sauville mégis túlélte a Nagy Háborút.
   Az utazók a Paradicsom kapujaként is emlegetik, így az Oroszlán Öble ezzel ez a királyság legnevezetesebb bejárata. Ezután következik csak a messzi, Alpok lábánál álló a Szent  Margueritte Akadémia, ami önerejével is fényes történelmet vívott ki magának – mégha nem is olyan hosszút és dicsőségeset, mint magáé a királyságé.  A Szent Margueritte-ben tanultak az arisztokrácia gyermekei és nevét a királyság minden pontján ismerték. A pazar kövekből felépített iskolaépületet körbevette a zöldellő vadon, és mivel az intézmény szigorú titoktartási kötelezettséggel rendelkezett, a kapuk használatát csak a diákok és a tanárok számára tették lehetővé.
   Az utolsó, mindenkit magával rántó Nagy háború végeztével az Akadémia elkezdte befogadni a Antant hatalmak országaiból érkező ígéretes tanulókat.
  A tizenöt éves Kazuya Kujo a távol keleten fekvő szigetországból érkezett. Egy katona legkisebb fiaként és elsőrangú ösztöndíjasként. Két testvére sokkal idősebb volt nála; az egyik kutatói míg a másik kezdő politikusi pályára ment. Ezt szem előtt tartva, ő maga úgy döntött inkább külföldön tanul. Ezért, fél évvel ezelőtt egyedül érkezett Sauvillebe.
 De az izgatottsága és várakozása váratlan akadályba ütközött a diákok előítéleteinek képében és ezzel egy idejűleg pár rémtörténet is szárnyra kapott az iskolába.
  Zord arckifejezése lelkiismeretes, őszinte személyiségétől származott – de valamiért mindenféle rémmese alapja is lett és az elmúlt pár hónapban nagyobb kihívást jelentettek. Viszont a részletekről majd egy másik alkalommal beszélek.

   Megszólalt a csengő, ezzel is jelezve az óra kezdetét. Kazuya elfoglalta a helyét a többiek között és rápillantott az ablaknál lévő üres székre.   Az ideérkezése óta egyszer sem látott ott embert. Az a hely mindig üres. De mintha társai csendesen megegyeztek volna, nem is ült oda senki, nem tettek oda semmit és a széket messziről elkerülték. Az egész olyan volt, mintha félnének valamitől. És Kazuya pontosan tudta mitől.
 Végre a tanár is belépett a terem ajtaján. Kis babaarcú nő, kerek szemüvegekkel és barna hajjal. Kezében egy halom könyvet cipelt, amiket majdnem elejtett. Fejét oldalra döntötte, akár egy kiskutya.
  Cecile kisasszony nagyot sóhajtott, ahogy a pódium mögé lépett.. Kazuya észrevette, hogy a tanárnő nincs túl jó állapotban, de nem volt ideje ezen gondolkozni, mert  hátulról valaki egy papír galacsint hajított a fejéhez. Felvette és kihajtogatta. Ez állt rajta angolul: „Azért remélem ma este egyedül is ki tudsz menni a vécére.  Üdv. Avril”
Hátrafordult és látta, ahogy Avril elvigyorodott Talán ez nála a szeretet jele?

Óra után Cecile kisasszony induláshoz készülődött, viszont hirtelen megállt az ajtóban.
- Ide tudnál jönni egy percre, Kazuya? - kérdezte.
A fiú felállt és követte a folyosóra. Azon aggódott, hogy talán figyelmeztetést kap, amiért romlottak a jegyei, de a tanár csak ennyit mondott –Rád bízhatom ezeket? - mielőtt odaadta azokat a lapokat, amiket aznap osztott ki az osztályban. Az üres székre mutatott.
- Sajnálom, hogy mindig téged kérlek meg erre, de odaadnád ezeket Victorique-nak?
- Oh…Persze.
Ahogy Kazuya bólintott egy árnyék lassan mellé lépett.  Felnézett és Avril állt mellette. Rövid szőke haja csak úgy ragyogott az ablakon át beszűrődő napfényben, ahogy lenézett a papírokra.
- Hmm? Cecile kisasszony, Victorique az, aki sose jön be órákra?
- Igen, de Victorique itt van az iskolában, ugye Kujo?
Kazuya bizonytalanul bólintott.
- Az üvegházban.
- Komolyan? Van üvegházunk?
- Persze, de… - Kazuya arckifejezése hirtelen komor lett és ahogy Avril ránézett még jobban összezavarodott – nagyon magasan van.
- Ezt hogy érted? Ez a Victorique a barátod? – kérdezte Avril.
Cecile vidáman bólintott, de Kazuya csak bizonytalanul megrázta a fejét.
Avril szemei elkerekedtek – Most melyik?
- Öm, nem vagyok benne biztos-
- Legyél egyértelműbb! Milyen ez a Victorique?
- Félelmetes – inkább szörnyű? Borzalmas?
Avril homlokráncolva nézte Kazuyát egy pillanatig , de végül csak megvonta a vállát és visszament a terembe.
- Öm… Cecile kisasszony – hívta vissza Kazuya a tanárt.
- Hm? Mi az?
- Jól érzi magát? – kérdezte – Tudja egy kicsit…
Szemei tágra nyíltak, ahogy felkiáltott – Hát észrevetted? Igazából, semmi iskolával kapcsolatos – de történt egy különös baleset a faluban, ahol élek. Reggel mindenütt a rendőrséget láttam szóval…
- Baleset?
Az osztályfőnök lejjebb vitte a hangját. Kicsit rémültnek látszott, mert bármi is történt közel volt az otthonához. – Nos, nagyon különös eset és nem tudok semmit azon kívül, amit a rendőrség mondott. A többi színtiszta pletyka.
- Mi történt?
- Meggyilkoltak egy város szélén élő idős asszonyt – igen különös módon.
- Egy idős asszonyt?
- Igen. Ami azt illeti, elég híres jósnő volt, de már évekkel ezelőtt nyugdíjba vonult. Roxanne-nak hívták és mindenféle politikus meg üzletember kérte a segítségét. Azt híresztelték, látja a jövőt.
- Jövendőmondás? Hmm…- majdnem elkezdte magyarázni, hogy az csak szemfényvesztés,de mikor meglátta milyen fáradt a nő inkább hagyta.
- Ami igazán aggaszt, hogy a gyilkos még szabadlábon van. Ráadásul olyan különös módon halt meg! Hogy történhetett ilyesmi?
  Cecile megosztotta vele, amit a rendőrségtől hallott és kiegészítette a faluban terjedő pletykákkal. Az alap a következő volt: a jövendőmondót egy belülről zárt szobában lőtték le, de sehol sem találták meg a gyilkos fegyvert és az elkövető kiléte is ismeretlen.
 - Ezért is félek, de remélhetőleg már nem tart sokáig a nyomozás – a híres detektív Grevil De Blois mindent átkutat és két segítője is van.
- Milyen szörnyű – motyogta Kazuya.
  Cecile meglepődve nézett rá. Majd folytatta :
- A meggyilkolt nő maga is egy kész rejtvény. A birtokán rengeteg nyulat tartott és néha eleresztette a kutyáját, hogy levadássza őket. Szegénykéim, biztos nagyon félhettek! – suttogta szomorú arckifejezéssel.
  Mintha Cecile kisasszonyt megijesztette volna a baljós légkör gyorsan  témát váltott. Mikor meglátta Kazuya aggódó tekinteté egy erőltetett mosollyal ismét a röplapokra mutatott.
- Tényleg Kujo, ha nem bánod, akkor… Tudom elég magasan van,de…öm, jó mászást!
- Semmiség. Már hozzászoktam. – morogta Kazuya, majd bólintott.