Phantasmagoria
 

Átlagos nap a városban – Éjjel

- Inkább beszélgessünk arról, mit is akartok csinálni halálotok előtt? – tette fel Orihara Izaya a morbid kérdést egy karaoke szobában. Kezében ital volt, nyugodt hangja betöltötte a csendes fülkét. Két nő ült még vele, akik válaszként az előbb elhangzott kérdésre csak a fejüket rázták.
- Értem. De tényleg egy hozzám hasonlóval akartok meghalni? Nincs egy halom remek pasi, aki megtenné veletek?
- Egy darab sincs. Ezért is akarunk meghalni.
- Igen.
Izaya igen könnyelmű stílusban bólintott, és csendben tanulmányozta a két nőt. Arckifejezésük nem feltétlenül volt elkeserítő, és aki semmit sem tudott a részletekről sosem gondolta volna, hogy öngyilkosok akarnak lenni.

Az ok amiért ma itt ültek csak válasz volt egy meghívásra- „Haljunk meg együtt!”- amit Izaya írt ki egy csoportos öngyilkosságokat szervező oldalon.

Izaya meghívójának tartalma gyanúsan vidám és derülátó volt. Ez ellen ő nem igazán tehetett semmit, hisz maga az üzenet nem volt több egy közösségi portál reklámjánál, amit egy kicsit módosított majd feltett az üzenőfalra. Bár, ha végigböngészted a többi hozzászólását, észrevehetted, hogy az összes ugyanolyan optimistán hangzott.

Az üzenetek egyértelműek voltak és néha addig fajultak, hogy meglepő pontossággal magyarázta el az öngyilkosság különböző módszereit, miközben lelkesítette az odajárókat (hogy megöljék magukat), persze nem úgy, mint aki maga is öngyilkosságra készül. Akadtak közöttük nagyon formálisak is, pont mint egy elismert vállalat hivatalos dokumentumaiban. Izaya imádta végigolvasni az általa írt lenyűgöző ”Öngyilkossági Meghívókat.”
Az előtte lévő két nő a halált választotta. Az egyik azért mert nem tudott magának munkát találni, a másik meg mert képtelen volt felépülni az előző szakítása utáni traumából. Mindkettő úgy-ahogy kétségbeesett volt.

Első pillantásra elfogadhatatlannak tűnt, hogy valaki ilyen indítékkal akar véget vetni az életének, másrészről viszont mióta a gazdaság hanyatlásnak indult, minden évvel nőtt azoknak embereknek száma, akik a befuccsolt a karrierjük miatt követtek el öngyilkosságot. Ha foglalkozás szerint osztályoznád őket rájönnél, hogy a legtöbben munkanélküliek. Továbbá, ha korszerinti megosztást is csinálnál meglátnád, hogy kevesebb húsz év alatti öngyilkos volt, mint az idősebb korcsoportokban. Mostanában, mivel a média főként az iskolai bántalmazások miatt elkövetett esetekre koncentrál, az emberek közt elterjedt az a tévhit, hogy ilyet csak a fiatalok csinálhatnak. De valójában a legtöbben a híres-neves „felnőttek” körébe tartoznak.

Pont mint az Izaya előtt lévő nők. Mindketten felnőttek, olyan huszonöt és huszonhat év körüliek.

Azért találkozni valakivel, hogy együtt menjenek a túlvilágra – ezt már legalább húszszor eljátszotta. A találkozók alkalmával Izaya rájött, hogy nagyon kevés közös van bennük. A halálhoz való hozzáállás is változékony volt, mivel pár ember folyamatosan mosolygott. Aztán ott voltak azok, akik egyértelműen meg akartak halni, de még felvették a TV műsorokat mielőtt elmentek.

Viszont—akik találkoztak Izayával végül sohasem követtek el öngyilkosságot. Ez pedig „csalódottá” tette.

A híradók szerettek olyan öngyilkosságokról szóló híreket közölni, mint amilyenek az elmúlt években történtek. Főleg miután a média hatására megalakultak az ezt megszervező weboldalak. Ezzel szemben a média nem foglalkozott az egyszemélyes esetekkel, amik körülbelül harmincezer embert érintettek.

Mire gondoltak mikor a halál mellett döntöttek? Tényleg nem volt más út? Vagy talán, kiért akartak meghalni? Mégis milyen mély kétségbeesés emésztette a szívüket mikor a halál mellett döntöttek?

Orihara Izaya mindennél jobban szerette az embereket, emiatt pedig nagyon szerette volna tudni a válaszokat.

Viszont nem azért találkozott velük, mert le akarta beszélni őket a döntésükről. És az emberek sem azért nem lettek öngyilkosok, mert soha nem is akartak azok lenni és csak a poén kedvéért jöttek, vagy szimplán visszaléptek.

Izaya igazi természete, lassan, de biztosan megmutatkozott a laza álcáján keresztül.

Miután meghallgatta az érveiket, Izaya végre felemelte a hangját és lendületesen egy teljesen más kérdést tett fel.

- Na és mit csináltok majd a halálotok után?

A hirtelen kérdés hallatán a két nő leblokkolt és bambán Izayára nézett.
- Uh… úgy érted a mennybe megyünk-e?

—Már eldöntötte, hogy megöli magát mégis a mennyországba akar menni. Mégis milyen merész lehet még? De természetesen az ilyen dolgok teszik érdekessé az embereket.

- Nakura-san, te hiszel a túlvilágban? – kérdezte tőle a másik nő. Nakura Izaya álneve volt, amit véletlenszerűen talált ki magának. Izaya elmosolyodott, megrázta a fejét és újabb kérdést tett fel – És ti hisztek benne?

- Én igen. De a túlvilág helyett, szerintem az emberek kóbor szellemek lesznek ezen a világon…

- Én nem. A halál csak a semmi kiterjedése, csak egy darabka sötétség… de sokkal jobb, mint ez.

A válasz hallatán Izaya feljegyzett egy hatalmas mentális ’X’-et.

—Aj, milyen kiábrándító. Nagyon kiábrándító. Totális időpazarlás. A múltkori ateisták sokkal érdekesebbek voltak. Ezek csak magukkal törődnek.

Aztán Izaya megállapította, hogy a nők nem gondolták komolyan a halált. Vagy talán csak a saját szempontjuk szerint látták.

Szemei összeszűkültek és gúnyosan elmosolyodott.

- Ez nem jó. Hogy gondolhatnak a hozzátok hasonló emberek a halál utáni életre?

- Eh..?

A másik kettő teljesen összezavarodott, mintha valami teljesen logikátlant látnának. Izaya folytatta.

- A túlvilági életre csak az élőknek van joga gondolni. De ha ez a konklúzió, amire hosszas gondolkozás után jutottatok nincs mondanivalóm. Ha csak beleerőszakoltátok magatok a kétségbeesés mélységébe – például hogy hagytátok, hogy egy senkiházi kicsalja tőletek a pénzetek… emberek, akiket a külső tényezők reménytelen helyzetekbe kergettek- csak akkor van jogotok erre, ha ilyenek vagytok – Izaya továbbra is mosolygott majd egyszerűen folytatta – Viszont, ami titeket illet, ti csináltátok magatoknak a problémákat, nem? Már rég eldöntöttétek, hogy a reménytelenség útját járjátok, de még mindig hisztek a túlvilágban. Nem hiszem, hogy ez célszerű lenne.

A két nő észrevett valamit. Egész idő alatt csak ők mondták el miért akarnak meghalni, de az előttük lévő férfi abszolúte semmit sem mondott magáról.

- Öm…Nakura-san… meg akar halni?

Válaszként a teljesen váratlan, közvetlen kérdésre Izaya közömbösen ennyit mondott:
- Nem.

Abban a pillanatban a fülkében csak a mellettük lévő szobákból átszűrődő hangokat hallották. Nem sokkal azután az egyik nő megtört és kiabálni kezdett.

- Ez túl sok! Hogy hazudhattál nekünk?

- Azt hiszem… túl messzire mentél!

A nő felháborodása után a másik szemrehányó pillantást vetett Izayára. De az még a reakcióik után is ugyanolyan mozdulatlan maradt

- Ah, végül mégis így végződött.

Izaya már számtalanszor látott hasonló helyzetet. Mindenki másként reagált. Páran szemrebbenés nélkül túltették magukat rajta, volt, aki egy szó nélkül távozott. De még nem találkozott olyannal, aki teljesen nyugodt maradt volna. Ha lenne bárki, aki egy ilyen szituációban megőrizné a higgadtságát és csak annyit mondana „Oh, értem.”, akkor nem lenne szüksége ’társra’, akivel meghalhat. Viszont Izaya még nem látott mindent, amit az emberiség nyújthat neki, ezért úgy érezte döntéseinek alapjául nem szolgálhatnak pszichológia könyvek. Még nem volt benne biztos, de az elképzelése szilárd volt. Ha bárki megőrizné a higgadtságát, és nem azért mert csak a poén kedvéért jött el, akkor azért mert titokban reméli, hogy valaki lebeszéli a tervéről vagy megállítja a többieket és ott a lehetőség, hogy talán ők is „olyanok, mint ő”.

- Szánalmas! Hagyd abba te szemétláda! Mégis kinek képzeled magad? Túl messzire mentél!

- Eh? Miért?

Izaya arckifejezéséből ezt lehetett kiolvasni „Fogalmam sincs miről beszélsz.” Ártatlan tekintetét a két nőre szegezte, majd becsukta a szemét-
Másodpercek teltek el így mire ismét kinyitotta őket, a vidámság teljesen eltűnt az arcáról és egy teljesen másfajta mosoly lépett a helyébe.

- Eh…?

Az arca láttán, a nő, aki hitt a halál utáni életben sikításszerű hangot adott ki magából.

A mosoly valóban ott maradt Izaya arcán, csakhogy ez már egy teljesen másfajta volt. A két nő csak azután értette meg a mondást miszerint „számtalan mosoly van” miután látták ezt.

Bár tényleg mosolygott, arca olyan merev volt akár egy maszk. Tehát még ez a mosoly is hihetetlenül ridegnek számított. És pontosan ez a mosoly keltett kimondhatatlan félelmet azokban, akik látták - ilyen volt.

A két nő eredetileg megszámlálhatatlanul sok szót talált, amit közölni szerettek volna Izayával, de most pillanatnyi ostobaság vett erőt rajtuk és a szájukat sem tudták kinyitni. Úgy érezték mintha valami embertelen lény állna előttük.

De Izaya továbbra is megtartotta azt a borzalmas mosolyt, és még egyszer megkérdezte.

- Mi? Hogy értitek, hogy túl messzire mentem? Nem értem.

- Mert…

-Te---

A nőket félbeszakította Izaya nyers válasza.

- Az előbb még nem meg akartatok halni? Szóval mit számít mit mondok? Még ha hazudnék vagy szidnálak titeket… úgyis eltűnnétek. Szóval ha gyötör benneteket a tudat, hogy hazudtam, akkor miért nem harapjátok le a nyelveteket? Tudtátok, hogyha a nyelvetek leharapásával követtek el öngyilkosságot, akkor nem a vérveszteségtől haltok meg, hanem a pillanatnyi sokktól, ami miatt a nyelv maradék része eltömíti a légcsövetek és ez fulladáshoz vezet? Ezzel pedig minden, amit kellemetlennek találtok, eltűnne. Nem léteznétek többé. Ilyen egyszerű, mégis azt mondjátok túl messzire mentem. Szerintem ti mentetek túl messzire.

- Ennyit még én is értek! De…

- Nem értesz te semmit.

Ezúttal Izaya ahhoz a nőhöz beszélt, aki azt mondta a „halál csak a semmi kiterjedése”, és a hangsúlyozása még erőteljesebb lett.

-- Azzal a mosollyal az arcán.

-Te nem érted. Egyáltalán nem érted. Te mondtad, hogy a halál csak egy darab semmi, nem? Viszont ez egyáltalán nem igaz. Azt hiszem azt akartad mondani, hogy már semmiért sem kéne aggódnod. De a halál csak az eltűnés egy formája. A gondjaitok nem tűnnek el, csak a lényetek.

A nők nem válaszoltak. Izaya mosolya szinte átdöfte őket.

Ráadásul egyre förtelmesebb lett és már úgy tűnt nem is egy embert hallgatnak.

- A helyzetet ahol jelen van a semmi, már nem lehet „semminek” hívni. De nem is a „valami” ellentéte. A semmi, amiről ti beszéltek az, ahol semmi sincs csak örök sötétség. De ha ez a fogalom a „sötétség létezésén” alapul, hogy lehetne semmi? Ha halállal akartok megszabadulni a bánatotoktól, akkor szükségetek van a „tudatra, hogy elmenekültetek a bajoktól”. De az nem valami? Szóval, ahogy már mondtam, azt sem tudjátok mire gondoltok, és azt sem tudjátok, hogy semmit sem tudtok, szóval bizonyos, hogy képtelenek lennétek elképzelni ehhez hasonlót. A gondolkodásmódotok nem különbözik a többi emberétől. Az ilyen szintű véleményeket még azok az általános iskolások is megértik, akik nem hisznek a halál utáni életben és ugyanúgy aggódnak és félnek tőle, nem?

Valójában, a két nő tudta hogy Izaya teóriája tele van kiskapukkal és rengeteg helyen megcáfolhatnák, de úgy gondolták… Tudnának egyáltalán puszta szavakkal kommunikálni ezzel a személlyel?—

Ezek a gondolatok nem a kételyükből származtak, hanem a félelmükből.

- De… ez… ez nem csak az, amit te gondolsz?

A nő minden bátorságát összeszedte, hogy kinyögje ezt a pár szót, amik bizonytalanná váltak, amint meglátta Izaya mosolyát.

- Igaz. Erről fogalmam sincs. Tulajdonképpen az, hogy én nem hiszek a halál utáni életben csak az én döntésem. De jó lenne, ha mégis létezne- viszont ezt csak feltételezhetem.

Ha Ha. Eresztett meg Izaya egy rideg és nyers nevetést élénk hangján.

- De nektek más. Ti kételkedtek abban az életformában, mégis meg akartok halni. Nehogy azt merjétek mondani, hogy a vallásotok azt tanítja, hogy öngyilkosok legyetek, sőt még bátorít is rá, hogy megöljétek magatok mert nem találtok munkát vagy mert problémátok van a kapcsolatotokban”. Ha valóban ez a helyzet akkor nincs mondanivalóm. Még azt is gondolnám elképesztőek vagytok –de, ha nem, akkor csak kussoljatok.

Végre, mintha a beleegyezésükre várna, kicsit oldalra döntötte a fejét és lassan felfedte előttük a megállapítását:

- Ha csak a túlvilági élet megszokott hívői vagytok, ne akarjátok megbeszélni, oké? Sértés a túlvilágnak. Még nagyobb sértés az embereknek, akiknek eszük ágába sincs meghalni, de a helyzetük miatt belekényszerülnek.

Azután, másodpercek teltek el. A két nő számára ez hihetetlenül hosszú időnek tűnt.

Ebben az örökkévalóságban Izaya ismét behunyta a szemét. Viszont mikor kinyitotta őket, a mosolya újra gyengéd és nyugodt lett.

A levegő ismét megmozdult körülöttük, de a nők egy tapodtat se mertek moccanni. Izaya hirtelen teljesen más témáról kezdett beszélni.

- Ah, hahaha, mikor az előbb megkérdeztem „mi fog történni miután meghaltok”… A pénzről beszéltem!

- …Mi?

- Utálom a pazarlást. Szóval, megtennétek azt, hogy annyi kölcsönt vesztek fel amennyit csak tudtok, mindet odaadjátok nekem és azután haltok meg? Mert azok a biztosítási felülvizsgálatok bajosak tudnak ám lenni, és talán nem jutnak sokáig, szóval egyszerűbb, ha csak kölcsönzitek a pénzt. Így halálotok után legalább az nem megy a szemétbe. Ha eladom az irataitokat és a testeteket, egész szép pénzt kaszálhatok. Amúgy is van pár kapcsolatom, amik erre specializálódtak.

Az előbbi, teljesen eltérő gyűlölettel teli mosollyal ellentétben a mostani, meglepően emberi volt és a szavai hűek voltak az emberi vágyakhoz.

A nők már mondtak volna valamit, de Izaya még hangosabb lett.

- Hadd teszteljelek titeket. Első kérdés. Miért én ülök legközelebb az ajtóhoz?

A két nő észrevette, hogy Izaya a helyéről lényegében elállja az ajtót. És egy újfajta félelem lett úrrá rajtuk. Ha Izaya mosolya most olyan akár az ördögé, akkor Izaya maga az emberiség gonosz szándékainak halmaza.

- Második kérdés. Mire kellenek ezek az asztal alatt heverő kerekes bőröndök?

Csak akkor vették észre a velük szembe fekvő két bőröndöt, mikor Izaya megemlítette. Olyanok amilyenekkel mások vakációzni mennek.
- Első segítség. A bőröndök üresek.

Ennek hallatán a két nő felindultsága nőni kezdett. Bár most találkoztak először, mindketten ugyanúgy éreztek Izaya iránt.

- Második segítség. Azért ezt a két bőröndöt választottam, mert „egyeznek a méretetekhez”.

Az émelyítő szenzáció teljesen elkábította őket, és ez az erős ellenérzés az előttük álló férfitől volt. Mégis valami más miatt is forogni kezdett velük a világ.

- ?! Mi… ez…

Mikor rájöttek milyen kellemetlen helyzetbe kerültek, már túl késő volt, és arra is alig volt erejük, hogy felálljanak.

- Harmadik kérdés. Ha mindketten egyszerre ugranátok nekem, talán meg tudnátok verni, akkor mégis miért nem teszitek? Segítek. Én adtam oda nektek az italotok mikor az előbb behozták.

A világ nem akart megállni. Homályos tudatukban hallották ahogy Izaya átreppen az éveiken. Gyengéd hangja olyan volt, akár egy altatódal, ami mindkettőjüket a sötétségbe szippantotta.

- Hát a szeretet! Egyáltalán nem szeretitek a halált! Pedig szeretettel kell átölelnetek. És túl kevés tiszteletet mutattok a semmi iránt. Ha ilyenek vagytok, hogy tudnék önszántamból meghalni veletek?

Ezután, utolsó erejével az egyik nő gyilkos pillantást vetett Izayára.

- Sosem… fogok megbocsátani neked! Ki..nyírlak…!

Ennek hallatán Izaya elvigyorodott, gyengéden végigsimított a nő arcán.

- Kiváló. Ha van erőd gyűlölni, akkor élni is. Elképesztő vagyok. Megmentettem az életetek. De aztán rendesen megköszönni, oké?

Miután meggyőződött róla, hogy a nő elvesztette az eszméletét Izaya az egyik kezével végigsimított a nő halántékán is és gondolkodóba esett.

- Áh~ de nem szeretem, ha utálnak az emberek. Azt hiszem egyszerűbb, ha megöllek.

♂♀

Éjfél volt és a nap már majdnem véget ért. A Dél Ikebukuroi Park egyik szegletében, egy pár egyenes emberi sziluett állt. Az egyik Orihara Izaya, a másik pedig egy teljesen fekete árny.

[Szóval csak le kell őket tennem egy padra és végeztem?]

Kezében egy fejlett elektronikus kézi klaviatúrával, Celty hosszú szófonalat gépelt be majd Izaya felé tartotta. A másik csak vigyorgott és egy rövid, boldog „Igen”-el válaszolt.

A koromfekete árnyék előtt állva Izaya vígan nevetgélt, miközben a pénzét számolta.
-Valójában el akartam rángatni őket egy hitelező céghez, de őszintén szólva, meguntam az egészet.

[Van képed ilyet mondani.]

A munka, amit ezúttal Celty-re bíztak csupán két ember elszállítása volt. Miután felvette sisakját és belépett a karaoke várójába a személyzet csendben ahhoz a fülkéhez vezette amelyikben Izaya is tartózkodott. Mikor belépett meglátta, ahogy Izaya épp az eszméletlen nőket próbálja belegyömöszölni a bőröndökbe. Már épp rákérdezett volna, Izaya alig láthatóan elmosolyodott és a segítségét kérte.

Végül Celty csak segített neki elvinni őket a parkba, de még mindig nem igazán értette mi történik pontosan.

- Belefáradtam már ebbe. Pedig ez csak egy hobbi, nem meló. Áh, köszi a mait~ akik általában segítenek ma mind elfoglaltak voltak. Általában haza akarom küldeni őket, de azt hiszem a motorodnak épp elég volt a parkhoz vezető út is.

Az embereket, akik ilyenekben segédkeztek nem nevezhetjük illedelmesnek. Bár azzal, hogy ezt tette Celty-t is közéjük sorolhatnánk, de ő ehhez már többé-kevésbé hozzászokott.

Egy ehhez hasonló gyors munka nem volt kellemetlen, de még így se igazán kedvelte.

[Ugye a rendőrség nem fog felfigyelni rájuk? Ne keverj bele a dolgaidba.]

- Ne aggódj. Nem arra kértelek, hogy hullákat szállíts. Szimplán csak arra, hogy vigyél el két részeg nőt egy parkban lévő padra.

[Ehhez felesleges a bőrönd.]

Izaya őszintén nem érzékelte a szarkazmust és jelentőségteljesen a sisakos futárra nézett. Ezután, Izaya hirtelen megkérdezte – Mond futár, hiszel a túlvilágban?

[Mi ez a hirtelen kérdés?]

-Ezt nem kell tudnod, csak vedd úgy, mint a munkád része és válaszolj.

[Megtudod, ha meghalsz.]

Celty nyugodtan begépelte a válaszát a PDA-jába. Majd újra gépelni kezdett és megmutatta Izayának.

[És te?]

- Valójában, nem igazán hiszek benne. Sőt őszintén szólva nagyon félek a haláltól és szeretnék egy kicsit tovább élni.

[Élvezed, hogy nőket gyógyszerezel be és információ kereskedelemből élsz, mégis hosszú életet akarsz?]

A spontán felelősségre vonás láttán Izaya bárgyúan mosolyogott. A jelenlegi arckifejezéséből nehéz lett volna elképzelni, hogy már az alvilág fenekére süllyedt.

- Mert ha meghalok, eltűnök. Szóval, ha nem használom ki az életet, hogy azt csináljam, amit szeretek, a végén nem sírom majd vissza?

Celty hozzátett még egy sort: [Undorító rohadék] és kitörölte mielőtt Izaya megláthatta volna.

Orihara Izaya egy átlagos ember volt.

Még bűnözőhöz képest sem volt különlegesen erőszakos, és kőszívű sem, de még csak a közelébe sem volt annak a típusnak, akik szemrebbenés nélkül ölni tudnak.

Benne is megvolt mindaz a halandó vágy, ami a normál emberekben is. Megtett minden rossz dolgot, amit az emberek ösztönösen cselekedtek. Ilyen volt. Nem volt egy különleges bűnöző zseni, csupán túlságosan lekötötték a saját érdekei. De ahogy az „érdekei” egyre erősebbek és erősebbek lettek, az időtöltései alkalmával rengeteg új dolgot tudott meg, és apránként piti pénzeket kapott az alvilági szervezeteknek és a rendőrségnek eladott információiért.

De Izaya nevét már sok helyen ismerték és ennek a ténynek ő is tudatában volt. Rendesen a nevét nem „Izajának” ejtenék---

A nevét a bibliai próféta, Izajás nevének és a japán „aki figyeli a tömeget” kifejezés keveredése adja. Viszont Izaya élete mérhetetlenül eltért a bibliai énjétől, de talán ennek az ellent mondásnak köszönhető, hogy sokkal jobban kezelte a különböző szituációkat, mint az átlagos emberek. És emiatt élt úgy ahogy. Ugyanannyira értékelte az életet akár egy normális ember, ismerte a saját korlátait és amennyire csak tudott biztonságosan játszott. Talán a hozzáállása miatt tudott még jobban elmerülni az érdekeltségeiben és sikerült elkerülnie az alvilág felgyülemlő gyűlöletét és ezzel együtt az „eltűnést”.

Miután Celtyre hagyta a munka maradék részét Izaya mélyet lélegzett az állott, ikebukuroi levegőből, majd úgy döntött elmegy.

Hogy nézett ki a két nő akivel találkozott? Milyen volt a ruhájuk? Szépek voltak vagy csúnyák? A sminkjük divatos volt vagy teljes káosz? Milyen volt a hangjuk? Miért akartak meghalni? És végül, egyáltalán megvolt-e bennük a halálvágy—ez már mind a lelke mélyére tolódott.

Orihara Izaya egy valódi ateista volt. Nem hitt a szellemekben, sem a túlvilágban. Épp ezért próbálta kétségbeesetten megérteni az embereket, ezért is vonták könnyen magukra a figyelmét és ezért is tudott olyan könnyen átgázolni rajtuk, mint ahogy az előbb.

Ami azokat illeti, akiket nem kellett megérteni teljesen ridegen hagyták Izayát.

Alig sétált tíz métert, de máris teljesen elfelejtette annak a kettőnek a nevét, aki öngyilkos akart lenni.

Informátor volt, és a felesleges információ csak útban lenne.

Egyelőre két dolog érdekelte nagyon.

Az egyik a szótlan, sisakot viselő futár valódi kiléte. A teremtmény kiléte ami egy hangtalan motoron ült és kaszával járt, akár a Zord Kaszás.

A másik dolog- a „Dollars” nevű csoport, ami mostanában Ikebukuro utcáit járja.

-Olyan izgatott vagyok. Olyan izgatott vagyok! Annak ellenére, hogy informátor vagyok olyan sok minden van, amit még nem tudok erről a városról és a dolgok csak tovább és tovább és tovább gyűlnek, feltűnnek és eltűnnek. Ezért nem hagyhatom el a várost, ahol az emberek összegyűlnek! EMBER-SZERETET! Imádom az embereket! Mindannyitokat szeretem! És ezért kell nektek is szeretnetek engem. – a kijelentése után belenyúlt a zsebébe és előhalászta a PDA-ját.

Bekapcsolta és belépett a postafiókjába. Tekintete megakadt egy bizonyos személy információin.
Az adat szerint az alany neve igencsak érdekes karakterekből tevődött össze.
-„Ryuugamine Mikado”, ez volt annak a fiúnak a neve, akivel ma találkozott –