Phantasmagoria
 

1930       November     New York  

     A lapis lazuli színű eget legszebben úgy írhattuk volna le "kristálytiszta". A szikrázó reggeli nap sugarai beragyogták az egész várost. A vörös és sárga téglaépületek olyan hatást keltettek, mint egy utcára mázolt festmény. Csakhogy még ez sem mulaszthatta el a bezártságérzést, ami hatalmába kerítette az utcán sétálókat. Másrészt, az autók, miknek száma az évek alatt ugrásszerűen megnőtt enyhe klausztrofóbiát is okoztak a gyalogosoknak.

  Ez volt a Szesztilalom korszaka. Noha minden korabeli kialakította a saját divatirányzatát és trendjeit, ez az ország mégis az "alkoholmentes társadalmat" választotta.
  Viszont az egésznek csak az lett a végeredménye, hogy az alkohol még jobban elterjedt és még azok az emberek is betévedtek a fekete-piacra, akik azelőtt hozzá sem nyúltak az italhoz... Igazság szerint, az új törvény ironikus hatásaként a "bűnözők" száma az egekbe szökött. A vegyesboltok rendszerint egy táblát helyeztek az ajtójuk előtt lévő, szőlőlével teli hordóhoz, amin az alábbi figyelmeztető szöveg szerepelt:
"Borrá erjed, ha sokáig állni hagyják. Kérem igya  meg mielőtt megromlik."
Ezt a bizonyos "szőlőlét" pedig úgy vitték, mint a cukrot. Röviden, ilyen korszak volt ez.

   A Jazz Korszak már a múlté és tavaly Amerikát is elérte a Nagy Depresszió. Úgy tűnt még a vörös-tetős házakkal megpakolt utcák is elvesztették addigi élénk színüket. De az utcák sötétségébe burkolózva rejtőztek a kor igazi vezércsillagai, akik legyőzték a Depressziót és erőt gyűjtöttek. Rendszerint "maffiának" hívták őket és jelentős szerepet játszottak az illegális alkohol termelésben. Úgy mondták, a kormány politikája tökéletes táptalajt nyújtott a törvény ellenségeinek. Mint a maffia vezérei, Al Capone és Lucky Luciano rengeteg „legendát” teremtettek együtt - Ilyen korszak volt 1930.

Legendáik pedig mindig kis sikátorokban kezdődtek.

-Alamizsnát, alamizsnát kérek!
  Egy bank vészkijárata a tömött apartmanok és az éttermek mögött... Egyszerűbben megfogalmazva, amíg a helyszín egy szűk, sötét sikátor, bárhol megfelelt. Semmi köze sem volt a gyalogos forgalomhoz és persze az évszak vagy a napszak sem számított.
-Csak adj egy kicsit a visszajáródból, hogy megmentsd egy szegény ember az életét.
Hallatszott a kalapbolt mögül egy koldus jajveszékelése. Az egész ezzel a hanggal kezdődött.

 Minden egyes alkalommal, mikor valaki átvágott a sikátoron, a kopott ruhákba bújt középkorú férfi adományért könyörögve üldözőbe vette az illetőt. Mikor a gyalogos elérte a főutcát, feladta és visszatért eredeti helyére... Hogy ugyanezt újra és újra megismételje.

-Az Úr mindig figyel és az adományodért gazdagon megjutalmaz.
-Szeretném megkérdezni---

A kéregetés ismétlődő körforgását durván félbeszakították.

 Egy férfi szólította meg a kéregetőt... vagy talán jobb lenne, ha fiatalembernek neveznénk. Megállt és visszanézett a dússzakállú koldusra.
-Hogy tudod Isten nevét ilyen könnyelműen a szádra venni? - a fiú hangsúlya egyáltalán nem illett fiatalos kinézetéhez. A hirtelen kérdésre a kéregető arcára értetlenkedés ült ki.
-Ezt meg hogy érted?
-Megkereszteltek? Részt vettél valaha a vasárnapi miséken? Adományoztál valamit a templomnak mielőtt munkanélküli lettél? Meg tudod mondani mi a különbség katolikusok és protestánsok között? Ha ezt mind tudod, nem kéne Isten nevét kéregetéshez használnod. Jelenleg az apácáknak kéne segítened a templomban vagy munkát keresned, hogy eltarthasd a családod. Ha nem ezt teszed, akkor viszont utálnod kéne az Urat amiért ide jutottál és sátánistának kéne állnod.

 A férfit elhallgatatták a fiú könyörtelen kérdései. Mikor a másik megállt levegőt venni kiabálva válaszolt.

 -És, ha igen? Akkor mondd el mi történt a templom adományaival! Azok a szemétládák csak névlegesen istenítik az Urat, mikor valójában élvezkednek a milliókon, ami hozzánk tartozik!
-Soha nem törődtél senkivel, csak magaddal, ugye...? Természetesen Isten elhagyja a hozzád hasonlókat. Az emberek többsége a válság miatt került az utcára és jelen esetben azok, akik az utcán állnak "Munkát akarunk" táblákkal, jobban megérdemlik az életet, mint te.

 A koldus vissza akart vágni, de semmi jó sem jutott az eszébe, ráadásul a fiatal teljesen elveszett saját filozofálgatásában.

 -De, ha jobban belegondolunk a kolduláshoz is tehetség kell. Azok között, akik megélhetésért könyörögnek vannak, akik rongyokban állnak az útkereszteződésekben, még akkor is ha van pénzük. De az sem ritka, hogy eltörik a saját végtagjaikat, hogy "eljátsszák a szerepet" Ezek a koldusok több szánalmat kapnak, mint azok akiknek tényleg szükségük van rá. Hozzájuk képest te csak egy szánalmas kis amatőr vagy.

    Mondandója végeztével, a fiatal csak a szemét forgatta és előhúzott egy bőrpénztárcát a mellényzsebéből.

-Mi?

A koldus szótlanul állt. A fiú szavaiból ítélve álmában sem hitte volna, hogy adományt kap. De akkor miért vette elő a fiú a pénztárcáját?

---Általában nem törődök ilyen tehetségtelen koldusokkal, de…
Egy pár érmét vett elő, viszont a koldus figyelmét jobban lekötötte a pénzköteg, ami még a tárcában volt. Az ehhez hasonló válságos időkben lehetetlenség volt, hogy valakinek ilyen fiatalon ilyen sok pénze legyen. Nem, még egy dolgozó felnőttnek sem lehetett ilyen sok pénze… A bankó köteg összepréselődött, ahogy a tárca bezárult.
-Mivel a mai nap nagyon fontos a számomra, jó kedvem van. Szerencsés vagy, hogy pont ma találkoztál velem. Vidd a pénzed.

Egy pillanat múlva a kéregető arca feltűnően vidám lett.

-Ó! Óóó, köszönöm szépen, fiatalember! Amíg élek nem felejtem el kedvességed!
-Na…Nyugodtan elfelejthetsz, csak vedd már el. - unszolta a kéregetőt, hogy elvegye az érméket.
-Ahogy már mondtam, csak szerencsés vagy, mert ma épp jó kedvem van.
-Ah, az úr áldja a neved!
-Mint már mondtam csak szerencsés vagy, mert ma jó kedvem van. Ezért még ne kezelj úgy, mint egy szentet.
-Á! Igaz is! Van nálam pár szál virág, amiket még ma reggel szedtem. Hálám jeléül odaadom neked mindet. Kérlek, fogadd el. – hadarta és ahelyett, hogy elvette volna a pénzt, kotorászni kezdett piszkos táskájában.  
-Már biztos elszáradtak.
-Nem-nem, az Úr gondoskodik róluk a bőkezűséged miatt.
   A boldog mosoly szinte elferdítette az arcát miközben végigkutatta a táska tartalmát, aztán…
-Milyen gyönyörű, piros virág!


Egy perc alatt elpusztult.
 

A szánalmas papírzacskó először kilyukadt, majd szétszakadt.

A rongyos maradványok közül felvillant egy zsebkés.
 

-----!

A szakálas kéregető vijjogott valamit és úgy tűnt nagyon-nagyon elégedett.

Mikor az izgatott, furcsa hangok elmaradtak…
…Helyüket átvette egy gyötrő és rémült kiáltás.

----G-aaa g-ga g-gua….aa!

Mielőtt a penge hegye megérinthette volna a hasát, a fiatal megragadta a csuklót, amiben a kés volt. Ugyanebben a pillanatban könnyedén elhajolt előle. A kés a levegőt szelte, ahogy elhaladt a karja alatt. Megragadta a kéregető kezeit és könyörtelenül hátracsavarta őket. Mindez kevesebb idő alatt történt, mint ami alatt a koldus kiáltása nyomorult üvöltésbe ment át.
-Ennyit rólad.
A fiú, testsúlya segítségével lassan hátralökte.
   Hallotta, ahogy a kés a földre hullik, de ez a legkevésbé sem érdekelte.
Egy reccsenés hallatszott a kéregető csuklójából, de még ezt a hangot is elfojtotta nyomorúságos kiáltása.
-Arg.... Aaaaaaa-aa g-ga u-uua e-elelelelelel- h-ha- h-hagyd abba!”
   Mikor megbizonyosodott róla, hogy a koldus gyötrelmében vergődik, brutális erővel betaszította a vöröstéglás ház árnyékába, ellenfele azonnal, egy hangos puffanás kíséretében térde rogyott. Ott, lassan összeroskadt a földön és nyöszörögve vonaglani kezdett. Miután felmérte a férfi állapotát lehajolt, hogy felvegye az érméket, amik a rövid verekedés alatt elgurultak. Azután, mikor biztos volt benne, hogy a kéregető nem mozog,
-Hé… kelj fel.
Szorosan megragadta a karját, felemelte a nála kétszer nagyobb férfit és ismét hozzávágta a vörös téglafalhoz.
-Hiba volt egy hozzám hasonló hitetlen útjába állnod… Sajnálom, de nem vagyok annyira kedves, hogy hagyjam magam helyben leszúrni.
   A kéregető a falnak dőlve pihentette a vállát, miközben csendben hallgatta a fiú gúnyolódását, szemei vadul pásztázták a környéket. Azon gondolkozott, hogyan menekülhetne meg egy ilyen helyzetből.
-Menekülni akarsz? Hirtelen milyen sietős lett a dolgod.
A fiatal tenyerébe helyezte a felvett érméket és a koldus elé tartotta őket.
-Nem megmondtam, hogy tekintsd jószerencsének? – beszéd közben ökölbe szorította azt a kezét amiben az érmék voltak. -…Szívből fogadd el ezt.
Ezúttal nem emelte olyan magasra a kezét, de az ezt követő ütés épp elég erős volt ahhoz, hogy kiverje a koldus elülső fogát.

~~~~~!

Az ütés lendülete hihetetlen erővel lökte falhoz a férfit és az ezzel együtt a szájában érzett fájdalom miatt jajgatni kezdett----- majd elhalkult… és a hátán lecsúszott a fal mentén…majd közvetlenül a földön terült el. Mostmár teljesen elvesztette az eszméletét, ezért nem fetrengett úgy, mint az előbb.
    A fiatal ellazította összeszorított öklét. Az érmék pedig egytől- egyig a férfi véráztatta arcára hullottak. Véletlenül pár a nyitott szájába. Néhány érme metsző, fémes hanggal a földre esett, a pusztulás érzésével töltve meg a sikátort.
-…hm?
Közelebbről is szemügyre vette a környezetét, és meglátta, hogy nem messze tőle ott a kés. Átlagosnak látszott; alacsony értékkel.
Talán a folyóba kéne dobnom?
Ismét enyhén lehajolt, hogy meggyőződjön róla, hogy a rabló tényleg elájult. De rövid átgondolás után úgy döntött, jobb kezekben lesz nála a kés. Pont mikor már nyújtotta érte a kezét, valaki a nevén szólította.
-Firo Prochainezo. Meg ne mozdulj!

A kéz, ami már majdnem megérintette a csillogó kést, félúton megállt, és a fiatal – Firo Prochainezo – a hang forrásának irányába tekintett…a sikátor kijárata felé…ahol a fény beáramlott a sugárútról. A világosságban tisztán kivehető volt egy férfi körvonala. A húszas évei közepe felé közelítő fiatal férfi volt, barna öltönyt viselt és ennek tetejében egy fekete térdig érő kabátot.

-Borzalmas vagy… ne fogdosd a bizonyítékokat kényed-kedved szerint…
A fiatal férfi undorral ránézett Firora, majd fehér kesztyűjében felemelte a kést.
-Edward…Már megint mit akarsz?
-Neked Mr. Edward, nem? Igazán megtanulhatnád végre, hogy szólítsd a nálad idősebbeket…fiú. De persze szólíthatsz „Edward Felügyelőnek” is.
   A fekete kabátos férfi… Edward Noah rendőrfelügyelő szája sarkai halvány, arrogáns mosolyra húzódtak, ahogy felemelte a jobb kezét. Ezután, egy nagyobb embercsoport jelent meg mögötte… Az elszakadt táska, a szétszóródott érmék, az eszméletlen idióta… egytől-egyig „mindent” begyűjtöttek. Ami pedig Firot illeti, őt lényegében teljesen elhanyagolták. Mindegyik magasabb volt nála egy fejjel és szó szerint úgy viselkedtek, mintha „ott sem lenne”.
-Hé, hé srácok azért ne tapossátok agyon a fiút.
Mintha meg se hallották volna a felettesük unalmas viccelődését csendben folytatták munkájukat.
-Hmph. Milyen unalmas bagázs.
-Tisztázzuk Ed… Mr. Edward. Hülyének néz? – kérdezte halkan Firo, aki egész idő alatt csendben volt.
A tárgyak  többségét elvitték és velük együtt a munkások is köddé váltak. Az incidensre már csak egy pár vérfolt utalt, amit a kéregető hagyott maga után. Edward anélkül, hogy ránézett volna válaszolt a kérdésre:
-Igazad van. Nem lehetsz hülye.  Csak valami mocsok, egy kullancs, ami az utcákon kúszik-mászik.
- Ne tereld a témát.
Firo szavait nemtetszés színezte. Edward arcára kaján vigyor kúszott, miközben meggyújtott egy szivart és lazán a vöröstéglás falnak dőlt.
-Á, ne vágj ilyen ijesztő pofát… Az az ember, akit kiütöttél…bűnöző. Egy ideje megfigyelés alatt tartottuk.
-Micsoda?
-Gyilkos. Ugyanazt a stratégiát használta, mint nálad. Koldusnak álcázva magát egy kis sikátorban kedves emberekre támadt… Ha elég pénzt látott az erszényben és úgy gondolta megéri a kockázatot, elővette a kést és támadásba lendült!… Pont így. Bár a táskáról csak most értesültünk.
-És miért nem foglalkoztatok vele?
-Mert még a tanúk vallomásaival sem tudnánk bebizonyítani a bűnösségét. Ezért végül a saját hivatalnokainkat kellett csalinak használnunk.
Edward mélyet szívott a cigarettájából.
-De ekkor jöttem én a képbe.
-Végülis igen. Hogy őszinte legyek, ha nem te lettél volna, jobban figyelünk.
-…A kezdetektől fogva csak a háttérből akartál figyelni, ugye? A hobbijaid tényleg nagyon tiszteletreméltóak. Tehát egy élet-halál harc olyan, mint valami boxmeccs?... Jobb lett volna, ha azok a pasasok pattogatott kukoricát is hoznak, mi?
-Épp emiatt nézzük el a túlzott önvédelmedet.
-Olyan hálás vagyok, hogy mindjárt sírva fakadok.
-Mindazonáltal, én személy szerint jobban örültem volna, ha leszúr… Még mindig nem igazán értem, hogy tudtad kikerülni.
-Ha egy ilyen néptelen helyen találkozol egy koldussal, persze, hogy óvatos leszel. És az a feltűnően gyanús táska… Még jó, hogy nem pisztoly volt benne.
-Oh? Szóval nyugodtan itt hagyhattunk volna?
Edward ezt úgy kérdezte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
-Ma pont így érzem. Ha tényleg csak egy koldus lett volna, adok neki egy kis pénzt… hé mire fel ez a vádaskodás?
-Nem mondtam még? A bűnöző csak olyan embereket támad meg, akiknek jól meg van tömve az erszénye. Csak akkor támad, ha a pénz fedezi a veszélyét annak, hogy fényes nappal elkapják gyilkosság miatt. Ezért nem tudta elhinni, hogy egy húsz éven aluli kölyöknél ennyi pénz van.
Világos volt, hogy Edward csak gúnyolja Firot.
-…Te most komolyan ki akarod nyomozni, hogy adót csalok-e vagy lopok? – Firo szemei élesen felcsillantak.
-Ha! Most csak viccelsz! Mintha tényleg szükséges lenne végigszenvednünk a nyomozást, egy ilyen kis hal miatt! Még akkor sem érné meg, ha te lennél a szervezet feje, olyan gyenge és jelentéktelen, hogy előbb utóbb elnyelik a körülötted lévő szervezetek! Csak azért élte túl ilyen sokáig, mert olyan alacsonyan vagytok a táplálékláncban, hogy senki sem hiszi, hogy megéritek az időt és a fáradozást!
---Ezt most sértésnek veszem – mondta Firo röviden.
Pont mikor már azon gondolkozott, hogy verhetné meg a szemétládát, valaki a nevén szólította. De ellentétben Edwardéval, ez a hang lágy és elégedett volt.
-Szóval itt vagy Firo.

    Ahol az előbb Edward állt –a főutcára nyíló kereszteződésben – egy magas szemüveges úriember jelent meg. Az utcáról beszűrődő fényben mogyoróbarna haja aranyszínűnek látszott. Első ránézésre majdnem egykorú lehetett Edwarddal, de körülötte mégis volt egyfajta rejtélyes légkör, ami elrejtette a korát…
-Nem úgy volt, hogy a kalap bolt előtt találkozunk? Aggódtam, mert nem voltál ott időben, de aztán meghallottam a hangod. - mintha örülne valaminek, a férfi arca riasztóan mosolygott. De ahogy ez a mosoly feltűnt Edward arrogáns vigyora eltűnt.
-Maga…
-Mr. Maiza! Á…Sajnálom, feltartottak…
Firo hanghordozása teljesen különbözött attól, amivel a felügyelővel beszélt. Sietve megigazította gallérját és még az eddig görbe tartását is kiegyenesítette. Más részt, Edward olyan képpel dörzsölte el a cigarettáját a falon, mint aki karót nyelt.
-Maiza Avaro… Istenem. Sosem hittem volna, hogy egy ilyen helyen találkozok majd a Martillo család conta é orojával.
Edwarddal ellentétben, akinek hangja idegességről árulkodott, Maiza csak egy üres mosollyal köszöntötte.
-Öm… Áh, biztos ön Edward felügyelő. Úgy látom ma nagyon jó kedve van.
    Bár ez a hihetetlenül szarkasztikus megjegyzés egy olyan embernek szól, akit láthatóan rossz kedv kínzott, hála a hozzátársult mosolynak Edward nem érezte a csipkelődést szavaiban
-…Hmph… Pont, ahogy vártam. Jobb annál a fiúnál. Legalább ön tudja, hogy kell köszönni. 
-Nem. Egyáltalán nem. Talán ez az utolsó alkalom, hogy felügyelőnek szólíthatjuk.
-….?
-A jövőhéttől „Különleges Ügynök” lesz. Vagy netalán tévednék?
E szavak hallatán Edward szemei elkerekedtek a meglepődéstől, szája hangtalanul kinyílt és becsukódott párszor, mielőtt válaszolni tudott volna.
-Mit…Mondott?
-Ó, istenem, rosszul tudom? Mondjuk ez csak egy utcai mende-monda.
   Edward csak nézett. Valóban igaz volt, hogy a jövőhéten terepmunkára megy a Nyomozó Irodával, de ezt sem a szerelmének sem pedig a kollégáinak nem említette.  De akkor mégis, hogy… Hogy tudhatta meg ezt egy vadidegen személy?

A fiatal felügyelő megesküdött, hogy felkutatja az információ kiszivárogtatóját, miközben zsémbes mosollyal minden irritációját Firora irányította.

-…Végezetül fogadd meg a tanácsom, Firo. Mindegy kinek adományozol, ígyis-úgyis álszentségnek tűnik. Hagyd abba ezt az értelmetlenséget és takarodj ebből a városból, ha nem akarsz rövid úton börtönbe kerülni.
   Firo egy kicsit megdöbbent a hirtelen kioktatáson, de egy perccel később idegesen válaszolt is.
-Tudod mit? A magam ura vagyok és akik elfogadják az adományaimat, nem jobbak nálam. Kit érdekel, hogy álszent vagyok vagy sem?
-Tényleg azt hiszed, hogy mindenki örül a nehezen megszerzett mocskos pénzednek?
-…Szóval szerinted jobb, ha alapítványoknak adok pénzt? Senki sem kérdezi ki adakozik és honnan van a pénz.
Firo nem ellenkezett a „piszkos pénz” vádjával.
-De még így se szoktam adakozni.
-Már megint… Nem tanultál semmit a mai esetből? – kérdezte Edward mikor Maiza közbevágott.
-Firo, sietnünk kell… Engedelmével, Felügyelő?
-… Ah, igen…
-Á… sajnálom, Mr. Maiza. Megvárattam.
Ahogy a fiatal felügyelő figyelte a két távozó személyt, ezt gondolta.

Egy tehetséges fiatal együtt sétál a szervezet egyik rangidős végrehajtójával. Milyen különleges nap.

Majd hirtelen eszébe jutott valami és a fiú után kiáltott:
-Firo, ne mondd, hogy…
Firo megállt. Háttal Edwardnak… arca az utca felé nézett.
-Ez lehetetlen… a végrehajtó? … Előléptetnek? Téged, egy egyszerű picciottot –Edward gyanakodva ráncolta a szemöldökét.

  Ő is régóta élt a városban. Firo a „szervezet” fontos tagja volt – ezt Edward el is ismerte – de még túl fiatalnak tűnt az előléptetéshez. Csak másfél év múlva töltötte be a húszat, ráadásul a valódi koránál 3-4 évvel fiatalabbnak látszott. Ilyen fiatalon a társadalom másik oldalán… Nem még a normális társadalomban sem kerülhetne ilyen magas pozícióba. De Edward hallott róla, hogy a végrehajtóvá avatásnak van néhány különleges ceremóniája. Találkoznak az egyik felettesükkel és együtt elmennek egy kalap boltba…A „különleges nap” – ezen a napon a kiválasztott személynek el kell mennie egy ruhaboltba. Edward tudta, hogy még a szabályok ismeretében sem tehet mást,  azon kívül, hogy különbséget tesz a szervezet végrehajtói között.
-Hé…Tényleg igaz?
Firo nem válaszolt, de nem is ellenezte vagy tagadta. Csendben tovább sétált.
   Edward ezt néma igennek vette. Olyan nevetésben tört ki, mintha egy röhejes kísértet történetet meséltek volna neki, majd, hirtelen úgy tűnt rájön valamire és folytatta:
-Tényleg igaz? Tényleg végrehajtó leszel? Pont te? Egy babaarcú vakarcs? Most ugye csak viccelsz? Hé, hé… Gyorsan. Válaszolj már valamit, ez nem olyasmi amivel viccelődni lehet. A szervezet tényleg ilyen nagy emberhiányban van?
A két ember nem is foglakozott vele. Edward pont erre számított ezért még mosolyogva hozzátette:
-A lányos arcod miatt, ugye…? Mégis hány végrehajtóval feküdtél le, hogy ideáig eljuss?

 A léptek zaja hirtelen elhalkult.

 Azon vitatkozva, hogy megijessze egy kicsit, Firo tekintetét a derekán függő késre szegezte.
-Felügyelő.
De mégis Maiza volt az első, aki megfordult.
-A szavait könnyen sértésnek is vehetnénk – mondta Maiza mosolygós arccal, nyájas hangon a felügyelőnek.
    Edward arcára ráfagyott a mosoly és egyetlen gúnyos megjegyzést sem tudott kinyögni… Ezzel szemben Maiza még mindig ugyanolyan arckifejezéssel állt ott és a beszéd stílusa sem változott.
De a szegény felügyelő érezte a gyilkolási szándékát.

Megölnek.

Még egy szó a szervezetről vagy Firoról és az előtte álló férfi végez vele. A hangjában bujkáló ridegség is erről árulkodott. Igazából az egyetlen dolog ami miatt így érezte magát, azok a férfi szemei voltak.  Volt valami bennük, amit képtelen volt megérteni… valami, ami a frászt hozta rá.
  Edward becsukta a száját, mikor érezte, hogy elönti a hideg veríték. Maiza, Firo vállára tette a kezét és folytatta:
-…Biztosan, a mi szervezetünket bekebelezik…
Egy perc csend következett.
-De amíg ez nem következik be, kíméljen meg minket a hamis szánalmától.

 Francba hallgatóznom kellett volna – gondolta Edward, de hangosan már nem merte kimondani. Érezte, ahogy az izzadság lassan végigfolyik a hátán. Maiza megveregette Firo vállát, aki még mindig dühösen méregette a felügyelőt, majd mintha mi sem történt volna elindult a főút felé…
-Jól jegyezd meg a szavaim!... Mégha meg is öltök, akkor sem fogadom a hozzátok hasonló maffia létezését… Mert egy napon… Mindannyiotokat elpusztítom! -kiabálta mögöttük a felügyelő, akinek végre sikerült pár szót kipréselnie összeszorult torkán.
-Á – Mi nem „maffia” vagyunk.
Maiza hátra sem nézett, csak intett a kezével.  Firo még hozzátoldott egy utolsó mondatot, majd eltűntek az utcák nyüzsgésében.
-A mi nevünk Camorra.
Épphogy eltűntek, a felügyelő ökle erőteljesen remegni kezdett
-Ő… Felügyelő, vissza kéne mennünk az állomásra – sétált oda az egyik rendőr, aki nemrég bizonyítékot gyűjtött.
-Á….ő… Már mindenki önt várja. De nem jött szóval…
-Baromság! Annyira féltetek a conte é orotól, hogy csak most mertetek előjönni.
-Te-természetesen nem…
A hivatalnok elsápadt. Ez volt a bizonyítéka annak, hogy a felügyelő teóriája túl pontos volt.

-És még ti hívjátok magatokat a rend őreinek? Mégis mi a feladatunk? Hogy megvédjük a nemzet törvényeit és az embereket.
Edward, bőrcipőjével újra és újra megrúgta a falat. Szavai épp annyira szóltak önmagának, mint a rendőrnek. Ez pedig még jobban feldühítette.
-Maiza Avaro… Firo Prochainezo… Mindig is utáltalak titeket. Egy nap a saját kezeimmel pusztítalak el!
-Ez most pont úgy hangzott, mintha egy Maffiás regényből lenne.
Edward könyörtelenül társa sípcsontja felé lendítette törött cipőjét.

<=>

-Azt mondta végez velünk.
-Ó istenem, milyen félelmetes, milyen félelmetes. Az ilyen embereknek tényleg kő van az agya helyén. Á nos, de épp ezért éri meg bízni a rendőrökben.
Firo és Maiza egymásra néztek, majd gyengén elmosolyodtak.
-Hová fajulna a világ, ha megbíznánk a rendőrségben?

  A két ember, akik a sikátorból bukkant fel, elhaladt Little Italy, a Kínai negyed mellett és a Manhattan híd felé vette útját. Pont a kijelölt bolt előtt találkoztak, de a zűrzavar miatt úgy döntöttek inkább máshová mennek.
-Ha már itt vagyunk, tudok egy jó boltot a közelben.
Maiza mondata miatt még legalább egy órát kellett sétálniuk.
-A musicalek tényleg nem semmik… Milyen lehetett a „Jó boszorkány” mindennapi élete az Óz a nagy varázslóban?
  
   Maiza volt az az ember aki egy kicsit sem hasonlított egy Camorrára. Sose verekedett, sose volt dühös, mindig mosolygott és udvariasan beszélt mindenkivel. Úgy tűnt egyáltalán nincs birtokában az alvilág lakójához illő tulajdonságoknak. Ha valaki találkozott vele az utcán, olyan érzése támadt, hogy elrejti az igazi énét a világ elöl miközben parancsokat adott a szervezetnek és az alárendeltjeinek. Hogyha összehasonlítják a Camorrát és a maffiát, az emberek többsége azt mondaná, hogy a „Camorra sokkal erőszakosabb”, de Maiza szerint ez egy kicsit sem rontott az összképen.Ő szolgált a legrégebb ideje a szervezetnél, mint, a papírmunkát és a pénzügyeket felügyelő személy, az az mint a conta é oro, de már azelőtt is a végrehajtó tagok között volt és jól ismerték furcsaságáról. Legalábbis Firo így gondolta. A szervezet alsóbb rangjain lévők voltak, akik gúnyolódva Maizát „mentálisnak” vagy „szedett-vedett számolónak” hívták. Firo nem utálta ezért mindig próbált valahogy a védelmére kelni, de ez a viselkedése nem kölcsönzött túl sok erőt szavainak.

-Áh, neked egy kicsit jobban kéne látnod. Ez az a bolt, amivel egy kis ismeretségem van. Az út forgalmasabb részében, ahonnan látszott a Manhattan híd, egy takaros kis kalapbolt állt.

   Mikor beléptek, az idős boltos csak futólag rájuk pillantott, nem is törődött az üdvözléssel. Annak ellenére, hogy az üzlet a főutcán állt, semmi vonzó nem volt benne. De mikor valaki meglátta a kalapoktól roskadozó polcokat, rájöhetett, hogy valójában egy igen jó bolttal van dolga. Bár csak kalapokra és övekre specializálódott, Firo mégis ámuldozott a gazdag választék láttán.
-Félelmetes…
   A falat teljesen eltakarták a rajta függő kalapok, épp ezért elgondolkozott azon, hogy valóban van-e mögöttük fal. Csakhogy a kalapok nem csak a falat takarták, hanem megtöltötték a polcokat és az övek tapétaként terültek el a pulton.
-Mindegy mikor jössz, mindig meglepődsz. Mivel azt mondtam hozzád illő kalapot választok… Sajnos eltarthat egy ideig.
-Természetesen.
Maiza könnyeden bólintott és eltűnt a kalaphegyek között.

   Egy normális Camorra szervezetnél, ha valakit camorristává avattak, a ceremónia előtti éjig nem tudtak róla. De a családnak, amihez Maiza és Firo tartozott más szokásai voltak. A kérdéses személyt értesítik az előléptetés előtti napon és a ceremónia napján a végrehajtó kiválaszt egy kalapot a kollégájának. A gyakorlatnak valójában nem volt semmilyen különleges jelentése. Egyszerűen csak Don Molsa Martillo minden tagnak kalapot adott, mikor megalapította a családot New Yorkban.
   Ami Firot illeti, aki nemsokára végrehajtó lesz, a kalapvásárlást a ceremónia fontos részének tekintette, ezért mozdulatlanul állt eredeti helyén és kíváncsian várta saját kalapját. Csakhogy, mikor meglátta Maizát teljesen elfelejtette az előbbi incidenst a felügyelővel. Szíve megtelt örömmel és idegességgel az éjféli ceremónia miatt.
-Ez nem rossz.
 A kalap Firo fejére került.

  Egy gyöngyházfényű zöld fedóra. Mikor a napfény bevilágított az ajtón, a visszavert gyenge fény zöld volt. Úgy illett a fiúhoz, mintha csak egy tökéletes műremek lenne. Mikor megfordult és a fény nem érte el a színe azonnal sötétzöldre változott ... erős kontrasztban volt sápadt arcával így maradandó benyomást keltett a nézőn.
-De hát ez remek Mr. Maiza! Remekül áll!
A „conta é oro” tudta, hogy viselkedése nem eltúlzott – a fiú csak nagyon boldog volt.

  A tükör előtt álló fiú arcára őszinte mosoly ült ki. Épp emiatt az arckifejezés miatt, nehéz volt elképzelni, hogy Ő volt az, aki sértegette a kéregetőt, majd könyörtelenül arcon is ütötte. Maiza utoljára akkor látta ilyennek, mikor a Don beleegyezett, hogy csatlakozzon a családhoz.
   Mikor fizetéshez készülődtek az eladó még mindig szótlan volt. Csendben betette a kalapot egy zacskóba és elvette az árcédulán szereplő összeget. Még akkor is csak egy pillanatra nézett rájuk, mikor Maiza megpróbált beszélgetni vele az időjárásról. De nem nagyon érdekelte őket, inkább arról beszélgettek mit fognak csinálni az esti ceremónia után, mit lehet ott enni, hogy hazafelé vesznek bort a speakeasy-n és még sok más téma is szóba került, mielőtt kisétáltak volna.

Ugyanebben a pillanatban, egy másik férfi és egy nő lépett be.

A férfi magasabb volt Maizánál. Elég magas ahhoz, hogy súrolja az ajtókeretet. Másrészt a nő kicsit alacsonyabb volt, mint Firo és mindkét csuklóján túldíszített karpereceket viselt, ujjain ezüst gyűrűket.

A párocska ruházata feltűnő volt. A férfi feketeöltönyt viselt, nyakkendő nélkül, kezében egy fekete bőrtáskát cipelt. A nőn egy fekete egyrészes ruha volt, derekán és csuklóin hasonló stílusú bőrövekkel.
Azokban az időkben ritkaság számba ment, hogy egy nő úgy nézett ki, mintha egy musicalben szereplő boszorkány volna.

A legfontosabb, legemlékezetesebb az egészben az, hogy ez a kétemberes csapat ebben a borzalmas világban tűnt fel.
-Hoppsz, elnézést. – kért bocsánatot Maiza, mikor vállával nekiütközött a férfinek.
-Hé,hé, vigyázz jobban.
-Vigyázz jobban – ismételte indulatosan a mögötte haladó nő. 

Ezzel az incidens már véget is ért, de Firo sokáig bámult még a duó után, akiket mintha egyenesen a Broadway-ről szalasztottak volna. Közben ezt gondolta: „Mindketten a húszas éveikben járnak… De egy ilyen recesszióban, gazdasági pangásban, mégis melyik jómódú családból származhat ez az úr és a kisasszony?” Ezen töprengett akkor is, miközben eltette a pénzét és Maizával együtt kisétált az üzletből. Benn pedig a szmokingos férfi… Isaac Dian, halkan megszólította a mellette álló elegáns nőt… Miria Harventet.
-Figyelj Miria… Csak még egyszer el akarom mondani – nem szabad feltűnést keltenünk.
-Igenis. Ha nem hangoskodunk, akkor minden rendben lesz, ugye?
-Így igaz. Ha megértetted, akkor az remek!
A gyanús beszélgetés után, alaposan felmérték a kalapokkal borított falat.

  Bár a férfi ball kezében egy utazóbőrönd volt, nem úgy tűnt, mintha menni akarnának valahova.
-Félelmetes! Gyorsan válasszunk valamit!
-Bármit megvehetünk, ami megtetszik!
-Olyan érzés, mintha pusztán egy kalappal elfoglalhatnád az egész világot!
Ahogy ezeket a zavaró analógiákat ontotta magából, a furcsa férfi kiválasztott egy tetszetős kalapot és pörgetni kezdte az ujján, kuro-kuro hangokat adva.
-Milyen kalapokat válasszak? – érdeklődte Miria.
-Nos, szerintem valami világosabbat… Nem is, várj, nem lenne jobb egy sokkolóbb szín, hogy összezavarjunk másokat?
   Ahogy egyre mélyebbre merészkedtek az üzletben, egyre változatosabb fejfedőket találtak. Azt is mondhatnánk, hogy a világ összes kalapja ott volt. A tél ellenére voltak szalmakalapok, tollas indián fejdíszek, ráadásul az egyik polcon ott leledzett a Brit Nemzeti Gárda fekete, hengeres sapkája is.
-Tényleg jó, ha ezt eladják?
-Isaac kezében a New Yorki rendőrség egyensisakja volt. Közben Miria az amerikai hadsereg egyik sisakját tette a fejére.
-Óh, hűha! Ez tényleg elképesztő!
   A legfelső polcon egy különösen feltűnő sisak volt. A kemény vasat vászonnal vonták be, díszítésként mindenütt arany drótok borították és a homlok része is aranyos fényben csillogott.
-Mi az? Nem egy bumeráng, ugye?
-Lehet, hogy ez egy tőr vagy mi… Vajon fáj, ha eltalál?

Valójában a V alakú arany díszítésről beszéltek, ami messziről késnek látszott. A különc sisak mellett egy kis cetli volt az alábbi szavakkal „JAPÁN”.
-Ahhhh~! Szerinted ez a japán király koronája?
-Biztosan! Különben nem lenne ilyen fényes!
  Az állítólagos korona mellett a rejtélyes tolvaj maszkja hevert, elkülönítve a többitől, furcsa vagy valami más.
-…Nem túl sok ez egy kicsit?
- Talán ez nem lenne jó a rablásainkhoz.

Miria Isaacra mosolygott, majd véletlenül valami sokkolót mondott.
-Oh nos, mindegy, akkor vegyük meg mindet!

 Ha Miriáról volt szó, Isaac a Holdat is lehozta volna az égről. Végül az eladóhoz vitt egy fekete cilindert, egy női selyemkalapot, a japán koronát és a furcsa fa maszkot, amit egy perce választottak ki. Dosa dosa – az öreg boltos előtt megdöbbentő mennyiségű áru hullott a pultra. Az eladó ismét nem szólt egy szót sem. Szemével felmérte az előtte heverő dolgok értékét és a végösszeget leírta egy papírra.
  A papíron egy megdöbbentő ár szerepelt, ami megegyezett egy bankár kéthavi fizetésével. Isaac kérdés nélkül elővett egy köteg pénzt a táskájából és gyors számolás után átadta a boltosnak.Alig egy perccel később, a felesleg visszavándorolt a férfi kezébe.

 -Nagyapó, felejtsd el, hogy itt jártunk, oké?

  A két ember, aki túl sokat beszélt. Ruhájuk és beszédük különc volt, ráadásul bizonyos körülmények között más emberek már feljelentették volna őket, de végülis nem volt velük semmi baj – csak egy kicsit bizarrak voltak, ez minden.

-Ha feljelentesz minket a rendőrségen, akkor…mi… - a magát bűnözőnek valló, Miriához fordult segítségért.
-Öhm—Mit szólnál, ha megvernénk? Ha még nem is döntöttük el mit tegyünk.
-Értem! Ehhez mit szólsz öreg! Ha fel mersz jelenteni minket… megverünk!
-Megverünk!
 Ez egy borzalmas fenyegetésnek számított. Nem is egy értelemben.

 A duó furcsa szavainak hallatán a boltos csak rájuk nézett.

Erre a férfi és a nő azonnal elhallgatott, megragadták a kifizetett tárgyaikat és elhagyták az üzletet. A boltos ismét felvette az újságpapírt és egy idő után teljesen elfelejtette a vevőket, akik nála jártak.

-Haahaahaa… R… Rémisztőőőőő
-Rémisztő!

 A két ember, aki kimenekült az üzletből elsprintelt a legközelebbi sikátorig.

 -A fenébe… Az a vénember biztos nagyon erős. Már a tekintetétől is… Annyira megrémített, hogy majdnem összevizeltem magam….ö-öm… de végül elmenekültünk! …nem… inkább a vénember kiüldözött minket…?
-Kiüldözött!
-Igen, így történt… Csak egy pillantásába került… De természetesen, ha harcba keveredtünk volna, miénk a győzelem. De tudod, az ellenfél is nagyon erős volt, és nem engedhettem, hogy az én Miriám megsérüljön…
-Komolyan? – kérdezte Miria boldogan.
-Igen, természetesen! Mióta elkezdtünk rabolgatni San Franciscotól New Yorkig nyolcvanhét helyet fosztottunk ki. Mégis kitettelek valaha bármilyen veszélynek?
-Nyolcvanhétszer? 

-….
-….
-De hát az még nem is 100!
-Igaz! Hihetetlen ------- 

Mindig ilyenek voltak. Nem volt veszélyérzetük, vagy mi – ami lényegében azt jelentette, hogy rengetegszer kerültek veszélybe a tudtukon kívül
-Így igaz! Lesz még egy nagy melónk New Yorkban, aztán elmegyünk egy olyan helyre, mint Miami, hogy lezserül élvezzük napjainkat.
-Az számunkra ismeretlen szó!
-Veszünk majd egy nagy házat, építünk egy hatalmas medencét és éjjel nappal úszkálunk benne!
-Este hideg van.
-Nem baj, ha több, mint tíz kályhát használunk, akkor a medence is felmelegszik.
-Több, mint tizet! Ez félelmetes – még az Arab királyok sem csinálnak ilyet!

 Igaz, hogy a sivatag este jéghideg, de akkor is úgy tűnt, hogy az emberek, akik ezt mondták súlyos agykárosultak voltak.

-És majd építhetünk síneket a kertben. Így mindennap vonattal járhatunk a háztól a kapuig.
-Vá! De akkor a vonatjegyek nagyon drágák lesznek!
-Igazad van. Nem lesz vasút.
-De ez még így is hihetetlen! Tényleg, lehetünk ilyen gazdagok?
-Hát persze, Miria. Még az Amerikai Egyesült Államok elnöke is lehetek! Mi vagyunk Amerika királyai!  Király, királynő, esetleg Joker. Bármi lehet belőlünk!

 A valóságban nehéz volt elképzelni, hogy egy férfiből királynő lesz.

 -Bár nem igazán értem, de attól még jól hangzik!

 Teljesen elmerültek a fantáziavilágukban, jazz dallamokat dúdolva. A sikátor olyan volt, mint a duó színpada, ahogy kéz a kézben táncoltak. A szerelmes pár a jövőjéről álmodott-

Mikor elütötte őket egy autó.