Phantasmagoria
 

A Csalódás Országa—remény a remény ellen—

- Utazó! utazó!

- Ki, én? —tessék, miben segíthetek?

- Elnézést, hogy csomagolás közben zavarlak, de mint ennek az országnak a lakója, szeretnék kérni tőled egy szívességet.

- Oh, mi az, mi az? Olyas valami, amit csak Kino tudhat?

- Igen. Valami, amire csak egy utazó képes – kérlek, mondd el a véleményed az országunkról!

- Nézzük csak… Nagyon kellemes volt az itt tartózkodásom. Ez egy csodálatos ország.

- Igen, igen. Senki sem akart ránk ugrani és motorkerékpár tolvajok sincsenek.

- Mindenki nagyon kedves volt — a legjobban az ételek ízlettek. Az ecetes sült csirke tartár mártással remek volt. Szívesen idelátogatnék miatta még egyszer.

- Ha valóban ez a helyzet… Azt hiszem, remek, hogy elégedett vagy velünk…

- Miért vág ilyen fanyar képet, amikor csak dicséretet hallott? Talán zavarja valami?

- Ah… igen, olyasmi…

- Micsoda, micsoda?

- Hát… furcsán fog hangzani, de… lenne egy kérésem az utazóhoz.

- Mi lenne az?

- Ha más helyekre látogatsz, és az országunkról kérdezősködnek…

- Igen?

- Meg tudnád tenni, hogy tiszta szívedből szidsz minket?

- Tessék?

- Szidj minket. Mondj olyanokat, hogy “nagyon rosszul bánnak az utazókkal”, “az étel borzalmas”, vagy hogy “kényelmetlen”, vagy….

- Miért?

- Az igazság az… nagyon sok utazó és kereskedő látogat el hozzánk, a pletykák pedig a maguk módján terjednek… de úgy tűnik mindegyik jó véleménnyel van az országról—hogy milyen kedvesek az emberek, hogy mindig milyen jók vagyunk az idegenekhez.

- Istenem, Istenem.

- Kérem, folytassa.

- De valójában, ez nem így van. Valóban vannak emberek, akik úgy gondolják, “olyan rég járt új ember itt”, ezért tárt karokkal üdvözlik őket és fizetik a költségeiket. De vannak olyan emberek is, akik nem csakhogy elkerülik az utazókat, de tiszta szívükből utálják őket. És ez csalódást okoz az ide látogatóknak.

- Csalódást?

- Igen. Teljesen kiábrándulnak, és tudjuk milyen komorak lesznek. Egyesek olyan mérgesek lesznek, hogy azt mondják: ‘Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen borzalmas! Nem kellett volna idejönnöm.’

- Oh, istenem.

- Ami minket illet, mi csak átlagemberek vagyunk, akik élik a normális hétköznapjaikat. Hozzátenném, a nagyon normális hétköznapjaikat. Viszont ilyen magas elvárások mellett annyira összezavarodunk, hogy azt kívánjuk, bárcsak az utazók rossz pletykákat terjesztenének rólunk. Megtennéd nekünk ezt a szívességet?

- Én…. Nem vagyok túl jó a hazudozásban, épp ezért, nem tehetek mást, minthogy az igazat mondom. Sajnálom, de nem tudom teljesíteni a kérését.

- Értem… Nem, az én hibám, hogy egy ilyen ésszerűtlen kéréssel fordultam hozzád.

- Hé, hé, arra gondoltam, ha azt akarjátok, hogy az utazók rossz szemmel tekintsenek rátok…

- Igen.

- Attól a pillanattól kezdve, mikor átlépik az ország kapuját, bánjatok rosszul velük. És akkor magától elterjed a hír, hogy milyen rossz ország is ez.

- Oh, nem! Mi soha nem tudnánk ilyen durvák lenni! Soha!

Távozása után az utazó csak ennyit mondott a motorkerékpárjának:

- Egy ideje azt gondoltam: “ez valóban egy csodálatos ország”— de ezt most módosítom arra: “Ez egy pompás ország volt”.